Mitől pocsék a közérzet

Az év elejétől hasonló lelkiállapotban vagyok, mint amikor az ember végre elmegy a rendelőintézetbe, és az orvos megállapítja a magas vérnyomást, majd közli, hogy a cukorbajunkat is kezeltetni kellene, mert látásunk is pocsék állapotban van, nem is szólva arról, hogy az EKG által közölt adatok is vészjóslóak. Azt még halmozott egészségkárosodás nélkül elviselné az ember, hogy olyan minisztereink vannak (nagy teljesítményű számítógépekkel felszerelve), akik politizálás közben elfelejtették az elemi matematika négy alapműveletét. Csak így történhetett meg, hogy a szemünkbe hazudják: ha a megélhetési költségek 100-ról 113 százalékra emelkednek, akkor az 7 százalékos drágulást jelent. Bosszantó az ilyen mellébeszélés, hangulatomat azonban csak annyira befolyásolja, mint amikor a doktor arra figyelmeztet: jobban karban kellene tartani a koleszterinszintemet. Attól azonban könnyen gyomorfekélyt kap az ember, ha az újságnak ugyanaznapi számában még azt is közlik velem, hogy az ország egyik leggazdagabb, most éppen börtönben tartózkodó vállalkozója milliárdokkal tartozik az államnak, és biztosra vehető, hogy a rendőrség bottal ütheti tartozásainak nyomát. Eltűnődöm: az elcsalt pénzből hány évig lehetett volna dotálni a szárnyvasutakon lebonyolított személyszállítás veszteségét.

Kedvenc napilapom első oldalán virít a hír: a népjóléti miniszter módosította véleményét; átmenetileg nem 65 évesen kellene nyugdíjba vonulni, hanem „csak” 62 évesen. Kaník miniszter folytatja az elődei által meghonosított gyakorlatot: úgy tesz, mintha kegyet gyakorolna, Mikulásként karácsonyi ajándékot osztogatna.

Cudarul érzi magát a lakosság alsó egyharmada. Ilyen helyzetben (a kormány szempontjából) még megnyugtatóan is hat, hogy ez az alsó egyharmad már nem engedheti meg magának, hogy napilapot olvasva tájékozódjék az ország dolgairól. Igaz, a televízió is bemondta, hogy az anyagi problémákkal küzdő vasút igazgatójának évi 2 400 000 korona volt a fizetése, és hogy újabban már két igazgató áll a vasút élén ugyanilyen javadalommal. A tévében vagy a rádióban közölt ilyen hír elszáll az éterbe. Ha újságolvasással dáridózna az állampolgár, a hír fölött még eltűnődne egy ideig, és keresné az összefüggést a legnépszerűbb tömegközlekedési eszköz csődbemenetele, a vasutak vezérigazgatójának szerénysége és a kék hadsereg sztrájkja között. Ha egy, a szárnyvonalak megszüntetése miatt halmozottan röghöz kötötté vált ingázó végiggondolja ezeket a dolgokat, legfeljebb annyit tehet, hogy átballag az élelmiszerboltba, és ha van még ötven koronája, figyelemelterelési célból megvesz magának egy lapos üveg rumot. Csodálkozunk, hogy ilyen viszonyok között romlik a májkeményedési statisztika?

A közvélemény-kutatók felméréseinek eredményei szerint a lakosság egyharmadának kimondottan pocsék a közérzete. A tanult szociológusok, persze, ezt szalonképesebben fejezik ki. A vezető politikus – ha hátul állt, amikor a bölcsességet osztogatták – ebből azt a következtetést vonja le, hogy minden rendben van, hiszen a többség elégedett. Az előrelátóbbak legalább sejtik, hogy semmi sincs rendben, és a szegény emberek tiltakozása csak azért olyan halk szavú, mert a legelesettebbek szervezettsége elhanyagolható. Akad vezető politikus, aki felfedezi az ebben rejlő veszélyt?