Mit kezdjünk Trianonnal?

Az „a miénk volt ezer évig,/egy falut sem hagyunk nékik” dacából már rég kinőttünk, a Lesz, lesz, lesz… legfeljebb a filmhíradó archív felvételein recseg. Nem lesz. Ezt már valószínűleg a magyarok nagyon kis hányadán kívül mindenki belátta.

A két világháború közötti magyar revizionista politika valószínűleg az első világháborút lezáró békerendszerre adott reális válaszlépés volt. Azt nem mernénk állítani, hogy az egyedüli lehetséges válaszlépés, de az bizonyos, arányos volt a békediktátum igazságtalanságával, vagy, még ennél is jobban fájó irracionalitásával. Akikkel ez megtörtént, vélhetően azt tartották volna hazaárulásnak, ha politikai érdekképviseletük nem a békekötést megelőző állapot visszaállításán munkálkodik. A második világháború utáni, jaltai világrend aztán eloszlatta a revízió esélyét, sőt, a proletár internacionalizmus keretei között beszélni sem nagyon lehetett erről a témáról. Persze, az elfojtás nem jelentett, nem jelenthetett megoldást semmire. A rendszerváltást követően épp azért lett bestseller Raffay Ernő: Trianon titkai című könyve (majd nyomában több, ennek szakmai színvonalát már nem feltétlenül közelítő mű), mert a közösségben igény volt az erről a nemzeti traumáról való beszédre.

Azóta újra eltelt egy negyedszázad. Trianon továbbra is megmaradt identitásképző elemként, legalábbis nálunk, határon túli magyaroknál biztosan, neki „köszönhetően” vagyunk túl a határon. De a magyarországi közbeszédben is előkerül olykor-olykor, hangsúlyos, vagy kevésbé hangsúlyos pozícióban. Ennek egyik legemlékezetesebb példája, amikor 2010-ben az MSZP-t a Gyurcsány-korszak ámokfutása után újragondolni próbáló, s azt a „nemzeti oldal” számára legalább részben elfogadhatóvá tenni akaró Mesterházy Attila pártelnök kijelentette, nekik is fáj Trianon. Ez új hang volt a baloldalon.

Trianonunkkal valamit kell kezdeni. A pszichológia átkeretezésnek nevezi azt a folyamatot,  amelyben következetesen átértelmezzük és átértékeljük egy tapasztalat minőségét. Az átkeretezés során megváltoztatjuk az élménnyel kapcsolatos érzékelési nézőpontunkat. Amikor 2010-ben a magyar Országgyűlés a korábban nemzeti gyásznapként pozicionált június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította, pontosan ezt tette. Egy fokkal jobb, mintha évről évre siránkozni gyűlnénk össze egy Nagy-Magyarország térkép tövébe. Persze, Trianonnak van 90 év előnye az 5 éves emléknaphoz képest, időbe fog telni, mire elveszti formális jellegét, és megtalálja a saját útját, ha megtalálja. Tartalommal való megtöltéséhez a felvidéki magyarság is nagyban hozzájárulhatna, ha legalább az alapvető kérdésekben összetartozónak tudna mutatkozni.