Mináriktalanítás

A szlovákiai bíróságok (és ügyészségek), ha kiadnak egy közleményt, abba sosem azt írják, hogy Kovács Imre bíró, hanem, hogy a (Településnév) Járásbíróság bírója. Mintha a bíró, akinek a személye is nagyon fontos, hiszen a törvények mellett lelkiismerete és belátása szerint is ítélkezik, ilyenkor valami arctalan végrehajtó lenne. Nem akarunk bezzeggel mondatot kezdeni, mert a puszta szembeállítás a gyökeresen eltérő jogi környezet miatt önmagában semmit nem jelent, de például az Egyesült Államokban minden katonai és polgári bírósági döntésről szóló tájékoztatásban ott szerepel a bíró neve. Sőt, a rendőrségi hírekben még az intézkedő járőrök nevét is közlik, ami Szlovákiában egyenesen elképzelhetetlen. Ha lehet ezt még fokozni, az ottani helyi lapok hétfői legnépszerűbb rovata az, amelyben a hétvégi szabálysértések és bűncselekmények elkövetőinek listáját közlik, teljes névvel és rabosítási arcképpel. (Természetesen nem mindegyik tagállamban, hiszen a személyiségi jogi szabályozások eltérőek.) Az igazságszolgáltatás és a bűnüldözés nyitottsága és számonkérhetősége terén tehát még bőven van hova fejlődni fiatal demokráciánknak. Štefan Minárik az utolsó, hivatalban levő bírók egyike volt, aki politikai perekben is ítélkezett a kommunista Csehszlovákiában. Sajnos, azt nem jelenthetjük ki maradéktalanul, hogy Szlovákiában már nincsenek politikai perek, egy közelmúltban közreadott felmérés szerint az állampolgárok túlnyomó többsége gondolja azt, talán nem alaptalanul, hogy az állam még mindig befolyásolja az igazságszolgáltatást. Azonban, ha vannak is, a törésvonal nem kizárólag a kommunista/nem kommunista dichotómia mentén húzódik. Minárik ilyen szempontból még az „oldschool” politikai perekben ítélte el az akkor egy igaznak gondolt rendszer ellenségeit. Természetesen nem volt egyedül, csak az ő ügye került reflektorfénybe, erre szakosodott, állami fenntartású apparátus híján. Ennek ellenére a Legfelsőbb Bíróság elnöke nem tudta őt azonnal meneszteni, mivel beperelhette volna a munkaadóját. Így, egykori áldozatait arcul csapva, közös megegyezéssel bontották fel munkaviszonyát. Az általa elítélt vádlottaknak nem volt ilyen tág egyezkedési lehetőségük. Ez a legrosszabb, ami történt vele, további számonkérésről természetesen szó sincs. Posztkommunista világunk még 27 évvel a rendszerváltás után is terheket, anomáliákat hordoz a múltból. Hogy ne maradjunk az általánosságok szintjén, egy konkrét példával is szemléltetnénk ezt. Egy ismert szlovákiai magyar író, aki nemrégiben ünnepelte jelentős életjubileumát, a múlt rendszerben a titkosszolgálati zaklatások céltáblája volt. Telefonját lehallgatták, postáját visszatartották, és olykor el is vitte a fekete Volga a Februárkára. Munkahelyéről eltávolították, képzettségének nem megfelelő, rosszul fizetett munkákat végzett. Emiatt ma szégyenletesen alacsony nyugdíjából alig tud megélni. Az az ember pedig, aki a szlovákiai magyar értelmiség „felügyeletét” irányította, a Széplak utca elején, egy polgári lakásban élvezte az őrnagyi nyugdíjat. Vajh’ mennyi hasonló történet van? Tetszettek volna forradalmat csinálni – felelte Antall József miniszterelnök azoknak, akik azt kérték számon, hogy az előző rendszer képviselőivel túlontúl kesztyűs kézzel, „szabályszerűen” bánnak. A helyzet, megváltoztatva a megváltoztatandókat, Csehszlovákiában, majd Szlovákiában is hasonló volt. A CSKP KB még élő tagjai, az ŠtB hivatásos és önkéntes munkatársai, vagy éppen az igazságszolgáltatást vörösen látó bírák és ügyészek háborítatlanul, számonkérés nélkül élnek közöttünk. És nem valószínű, hogy 27 évvel a rendszerváltás után, varázsütésre, hirtelen megindulna bármilyen számonkérési vagy szembenézési folyamat. Így Andrej Kiska szerintem olykor a fürdővízzel a gyereket is kiöntő, bár érthető, 65 év feletti bírákat futószalagon felmentő határozottsága csak magányos, bár nem jelentéktelen partizánharc. Ennél jóval több kellene. Ha, Adyval szólva, akarnánk, s mernénk. De úgy látszik, egyik se megy.