Milyen a magyar, ha nyugati?

Ma ugyan már megnyíltak a határok, a lehetőségek megvannak, s a sajtóban sincsenek tabutémák, de tény, hogy az általános tájékozottságunk ma sem igen jobb. Ebből a szempontból tehát üdvözlendő minden olyan kezdeményezés, amely megpróbál valamiféle kapcsolatokat teremteni köztünk, illetve minden olyan publikáció, amely lehetővé teszi, hogy a lehetőségek szerint átfogó képet kapjunk a Nyugat-Európában működő jelentősebb magyar szervezetekről.

A svédországi Stockholmban 2001. november 23–25-én megalakult Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ) példamutató módon megpróbálja vállalni a kapcsolatteremtést, s fő céljaként a magyar nyelv, kultúra és hagyományok ápolását jelölte meg. A szövetség tehát egyfajta hálózat, amelybe eddig 13 ország magyar szervezetei kapcsolódtak be. A Cseh- és a Morvaországi Magyarok Szövetsége képviseltette magát az alakuló ülésen is, de a szervezet csak 2003-ban, közgyűlési döntés után vált hivatalosan taggá.

Részletes információkkal a hálózatról, a tagszervezetekről a NYEOMSZSZ Tükör 2004 című kiadvány szolgál. Hasonlóan gazdag tényanyagot találunk a szervezet honlapján is (http://www.nyeomszsz.org). A honlapon ráadásul naprakész, új információkat is találunk, ezért érdemes olykor rákattintani. A Tükör, amely alcíme szerint a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének ismertetője, kétségtelenül hiánypótló és ilyen szempontból nagyon érdekes dokumentum.

Nyugat-Európa országaiban már évszázadok, évtizedek óta vannak kisebb-nagyobb magyar műhelyek, klubok, másutt csak az 1989-es rendszerváltás után alakultak meg. Nem érdektelen talán megjegyezni, hogy néhány szellemi műhely – például a müncheni Új Látóhatár vagy a párizsi Műhely folyóirat köré csoportosuló értelmiségiek – a kelet–nyugati ideológiai-politikai szembenállás megszűnte után maguk is megszűntek, hiszen mindazt, amit korábban a szabad társadalmi viszonyok között csak Nyugaton lehetett megtenni, ma már Magyarországon vagy a szomszédos államok magyar közösségeinek körében is megtehető. Ezért szűnt meg a Szabad Európa Rádió magyar adása is, amely szintén egy volt, komoly szellemi centrumnak tekinthető.

A kötetből az is kiderül, hogy a kisebb-nagyobb magyar népcsoportok alapvetően csak a saját gazdasági erejükre hagyatkozhatnak, s csak néhány helyen kapnak némi anyagi segítséget az államtól vagy a helyi szervektől. A Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége ebből a szempontból az utóbbiak, mondhatnánk, a szerencsésebbek közé tartozik. A szervezeti élet középpontjában alapvetően mindenütt a klubtevékenység áll, amellyel össze lehet fogni a helyi magyarokat, s ápolni lehet az anyanyelvet, a magyar kultúrát, a hagyományokat. Ebben szerepe van az egyházaknak is, bár tény, hogy nem minden felekezetnek van erre lehetősége. Prágában például már lassan egy éve, hogy pap nélkül maradtak a katolikusok, s a helyzet megoldása nem körvonalazódik.

Bár a politikai ellentétek ma már nem jellemzőek – legalábbis az olvasottak szerint – a magyar szervezetekre, szinte mindenütt probléma, hogy az első kivándorló, emigráns generációk utánpótlása sehol sem helyi erőből, hanem csak újabb kivándorlásból fakad. ĺgy a szervezetek léte, nem léte igencsak behatárolt, s nehéz komolyabban a jövőről beszélni, amikor annak hosszabb távon csak itt-ott van meg a háttere, alapja. A tagság szinte mindenütt leginkább idősebbekből vagy középkorúakból áll. Az bizonyos, hogy a mai nyugati magyar fiatalok felett is egyszer eljár az idő, s reméljük, legalább akkor ők is megtalálják az utat a magyar klubokba.

A NYEOMSZSZ legnagyobb lehetőségei az információcsere területén vannak. Nyilván nincs lehetőség nagyszabású közös, úgymond, nyugat-európai magyar akciókra, de arra igen, hogy a különböző országokban működő klubok esetleg felvegyék egymással a kapcsolatot, ügyes-bajos dolgokban segítsék egymást. És csak akkor lesz életképes, ha bizonyítja, hogy a gyakorlati életben is hasznos. Erre megvannak az igencsak szerény, de azért mégiscsak reális lehetőségek.