Miklošról meg a magyarokról

De hagyjuk az elnököt, mert ez a hét most tényleg nem a Bántsuk többet Schustert! sorozat jegyében telt. Államfőnk bizonyára téli álmát alussza, hiszen akárhogy facsarom is az agyam, semmilyen említésre méltó bárgyúságára nem emlékszem. Szerintem erőt gyűjt a jövő hétre.

ĺgy, február közepén még mindig a január elsején hatályba lépett magyar státustörvény a téma. Kereszténydemokratáék időt, fáradságot, agytekervényeket nem kímélve megszövegeztek egy törvénytervezetet, amely – ha sikerül keresztülbokszolni a parlamenten – lakatot tenne a szlovákiai státusirodák ajtajára és a szegény, hátrányosan megkülönböztetett szlovákok szájára. Ha meg valaki azért kapna pénzt Magyarországtól, mert tud magyarul, az direkte jól jönne Szlovákiának, mivel 90 százalékos adót vethetnének ki a támogatásra, s a pénz aztán az államkincstárba vándorolna. Ha jól számolom, a 20 ezer forintból a szlovákiai magyar családoknak így maradna vagy 350 korona. Csak legyen mire költeniük! Bugár Béla MKP-elnök kerek perec kijelentette, ha a parlament elfogadja a KDH javaslatát, az MKP köszöni szépen, de nem kér a kereszténydemokratákkal való közös kormányzásból. Duka Zólyomi Árpád képviselő egyenesen – és elég találóan – a klerikálfasizmus határát súrolónak nevezte a törvénytervezetet. Dzurinda kormányfő egy kicsit óvatosabban fogalmazott: szerinte megtorló jellegű a KDH javaslata, a státustörvény végrehajtásával kapcsolatos részleteket pedig inkább majd az új magyar kormánnyal beszélné meg.

A választásokig azonban az Orbán-kormány játszadozik a magyarokkal – legalábbis az SZDSZ egyik választási plakátja szerint –, a magyar miniszterelnök pedig a héten emlékeztetett: a két országnak azért van még egy-két közös ügye, ugye, ott van mindjárt a NATO-tagság. Ha Szlovákiát hajlandók lennének is felvenni Brüsszelben a védelmi szövetségbe, arra még a magyar Országgyűlésnek is rá kell bólintania. Úgyhogy tessenek egy kicsit hátrább húzódni azokkal az agarakkal.

Egy jó kis törökfürdő helyett Kukan és Martonyi még Isztambulban is a státustörvényről egyeztetett, a magyar külügyminiszter azonban most sem jutott tovább a kötelező udvariassági kliséknél; századszor is egyetértettek, hogy folytatni kell a tárgyalásokat, meg hogy megvan a megoldás lehetősége, meg hogy jószomszédi viszony s a többi.

Amilyen viszony uralkodik mostanság a kormánykoalícióban, ahogy a Magyar Koalíció Pártjának „partnerei” viselkednek, azon csodálkoztam, hogy az MKP nem elégelte meg az egész hóbelevancot, és nem mondta azt a parlamentben: húzzon a jószagú nemtudomhova az egész kormány, mert ők nem kérnek az ilyen kollégákból. De a magyarok mérsékelték magukat, és nem szavazták meg Ivan Mikloš miniszterelnök-helyettes (és vele az egész kabinet) menesztését. Mindenesetre kár lett volna feláldozni Miklošt. Ő a kevés kivételhez tartozik, aki a kormányban ért is ahhoz, amit csinál.

A parlamentnek státusosdi és leváltósdi közepette azért arra is volt ideje, hogy még egy pofont adjon a még csak cseperedő önkormányzatiságnak: nem iktatták ki a törvényből a megyetörvény Cuper-féle kiegészítéseit, így aztán a megyék keresztet vethetnek a nemzetközi együttmű-ködésre, és retteghetnek attól, hogy a kormány a kerületi bíróságokkal nem vétóztatja-e meg valamelyik rendeletüket.

Nem tudom, mihez kezd jövőre a kormányban a HZDS, az ellenzéki politikusok ellen mégsem terjeszthetnek be bizalmatlansági indítványokat. Mindenesetre addig még bizonyosan megörvendeztetnek bennünket néhány olyan gyöngyszemmel, amilyet Ľudmila Mušková képviselő aszszony pottyantott el valamelyik nap a parlamentben: szerinte a szlovák hokisok azért teljesítettek a várakozáson alul Salt Lake Cityben, mert nem fűtötte őket elég magas hőfokú nemzeti büszkeség. Már csak azt nem tette hozzá, hogy emiatt nem harcoltak úgy, mint Orbánék a kedvezménytörvényért.