Miért tudott Masaryk magyarul?

Ez az állítás könnyen cáfolható. Nemcsak a magyar kortársak élményeivel, amelyeket Soubigou nem ismer. Viszont, természetesen, ismeri és bőven idézi Karel Čapek remekművét (Beszélgetések TGM-mel), amelyben az államalapító elnök maga szól a magyar nyelv ismeretéről. Vagy az elnök levéltárosnője és magyar referense, a magyarul anyanyelvi szinten beszélő szlovák Anna Gašparíková-Horáková naplója ugyancsak forrásmunka számára, amelyben – többek között – számtalan példát találhatott volna Masaryk nyelvismeretére és arra nem különben, hogy szinte naprakészen ismerte a magyar viszonyokat. Gašparíková-Horáková rendkívül szemléletesen örökíti meg az 1930. szeptemberi dél-szlovákiai körút eseményeit, s nemcsak Madách Imre alsósztregovai sírjánál, magyarul elmondott beszédéről ír, hanem a losonci polgármesterrel, Giller Jánossal ugyancsak magyarul folytatott vitájáról. Kétségtelen azonban, hogy Masaryk, aki németül, angolul, franciául, oroszul anyanyelvi szinten beszélt, magyarul ennél gyengébben tudott, viszont korántsem állítható, hogy csupán a gyerekkori balatoni út emlékeként megmaradt néhány szót ismerte.

A glosszázásnál azonban fontosabb végiggondolni: miért is volt lényeges Masaryk számára a magyar nyelv akár gyengébb ismerete és a magyar viszonyokban való tájékozottság. Köztudomású, hogy Masaryk az első világháborúig a monarchia tartós fennmaradásával számolt, s úgy, ahogyan például az osztrák szociáldemokraták, a Habsburg-birodalom alapvető megreformálását tartotta szükségesnek, következésképpen számolnia kellett a magyar politika tényezőivel. Számolt is, mint az osztrák parlament képviselője, vagy akkor, amikor 1909-ben Zágrábban védte a szerb és horvát hazafiakat a hazaárulás vádjával szemben. Masaryknak jó ismerőse volt a Times akkori bécsi tudósítója, később a lap főszerkesztője, majd a trianoni béketárgyalások egyik angol szakértője, Henry Wickham Steed. Steed meséli emlékirataiban (amelynek cseh fordításához Masaryk előszót írt), hogy amikor a monarchiában elkezdte tudósítói pályafutását, akkor Apponyi Albert beszélte rá a magyar nyelv megtanulására, mert e nélkül nem tájékozódhat pontosan a dunai birodalom ügyeiben. Steed, aki akár anyanyelvén elboldogult volna Bécsben is, Budapesten is, megfogadta a tanácsot, noha egyáltalán nem tartotta rokonszenvesnek a magyar grófot. Nos, ez az érv ismert lehetett Masaryk számára.

Alain Soubigou azt is közli olvasóival, hogy Masaryk „személyesen nem ismerte Károlyi Mihályt”. Újra Gašparíková-Horákovára hivatkozhatok: Masaryk 1931. március 16-án mondta el, hogy ismerte a magyar politikust. És Károlyi Mihály sok nyelven kiadott memoárjában (Hit, illúziók nélkül) ugyancsak közli: „Többször is jártam Masaryknál...” És nem csupán a személyes ismeretség a lényeges, hanem éppen Károlyi volt az első, akinek már 1919 nyarán Masaryk kifejtette, hogy a Csallóközt és Komáromot „az antant kéretlenül adományozta Csehszlovákiának... Ezeket a területeket egyszer majd vissza kell adnunk Magyarországnak...” Masaryk többször is kifejtett ötletét azonban Soubigou nem az ősforrásra hivatkozva tárgyalja, hanem egy magyar újságíró, Pályi Ede 1922-es, nem is minden részletében hiteles interjúja körül kialakult konfliktusból vezeti le. Pályi Ede – Soubigou feltételezése szerint – Rákosi Jenő megbízásából tevékenykedett. Rákosi Jenőt Soubigou valamiért miniszternek véli (és nem újságírónak, ami a valóságban volt), sőt még azt is közli, hogy „nincsen kapcsolatban a kommunista Matyás Rákosival (1892-1971)”. Ennyi ismeret birtokában azt várhatnánk, hogy a francia történész világossá teszi: Masaryk ajánlata a magyar demokratáknak szólt és nem annak a Rákosi Jenőnek, aki korábban harmincmillió magyarról ábrándozott, majd a fe-lettébb kétes erkölcsű, a csehszlovák demokráciával szembenálló Rothermere lord családját akarta a magyar trónra meghívni.

És még lényegesebb probléma, hogy Soubigou professzor részletesen elemzi, hogy Masaryk a németeket, a szlovákokat, illetve a zsidókat (1918 és 1938 között a zsidóság nem vallásnak, hanem nemzetiségnek számított a csehszlovák törvények szerint) miként akarta bevonni a demokratikus államrend építésébe. A magyar kérdést viszont egyértelműen külpolitikai ügynek tekinti. Mintha az elnök nem adományozott volna egymillió koronát a róla elnevezett akadémia alapítására, mintha nem fogadta volna a sarlósokat, mintha nem tudott volna arról, hogy Móricz Zsigmond milyen nagyra értékelte a csehszlovákiai kisebbségi politikát. A francia monográfus szerint ezek nem létező tények. Mi lehet az oka Alain Soubigou eljárásának? Elképzelni sem tudom. Viszont nem felesleges tudnunk róla.