Miért nem bírjuk – a másikat?

Az egyes kötetek szerzői arra keresnek választ például, hogy miért nem „bírjuk” a többi nemzetet, például a németeket. „Az osztrákok szerint – olvashatjuk az egyik lehetséges választ – a jó német az, aki jó messze van, lehetőleg túl az óceánon, vagy még annál is messzebb…” A másik elképzelhető felelet: „Az olaszokat meghökkenti a németeknek az a képessége, hogy ügyeiket a hivatalnokok megvesztegetése nélkül intézik el, ám emellett azt tartják róluk, hogy egyáltalán nincs stílusuk.” Egy angol szerint viszont „a franciák csak azzal törődnek, ami az életben igazán számít: franciának lenni. Szilárd meggyőződésük, hogy erkölcsileg, együttesen és egyénileg is felsőbbrendűek mindenki másnál a Földön. Sármjuk abban rejlik, hogy mindezek ellenére sem utálnak minket, többieket: csupán sajnálnak bennünket, amiért nem lehetünk mi is franciák…” A „ruszkik” esetében a helyzet – újra hangsúlyozom: egy angol hölgy szerint – a következő: „Az oroszok önképét mi sem summázza jobban, mint frappáns és szókimondó szólással élve: »Lehet, hogy országom bűzös trágyadomb, de az én bűzös trágyadombon.«” Hadd tegyem hozzá ehhez a valóban meghökkentő mondathoz, hogy Puskin valóban leírta egyszer egyik önéletrajzi feljegyzésében, hogy ne panaszkodjon a bűzre az, aki az árnyékszéken él, de azért nem biztos, hogy – mondjuk – mi, magyarok kedvelnénk, ha valaki Arany János híres Szózat-paródiájával jellemezne bennünket: „Hasadnak rendületlenül légy híve, ó, magyar…”

Mielőtt még bármilyen előítélettel élnénk e sorozat kemény jellemrajzai okán, le kell szögeznem, hogy a szerzők tudatosan szembesítik az olvasókat az egyes nemzetekre vonatkozó legválogatottabb s olykor legostobább előítéletekkel, sztereotípiákkal. Éppen azért, hogy az általánosítások veszélyeire, igaztalanságára figyelmeztessenek. Arra a tényre, hogy a részletekben igaznak tűnő megfigyelések kollektív igazsággá való emelése megtévesztő. Az „amcsikról” szóló kötetben egyebek között ez olvasható: „Az összes többi országhoz hasonlóán Amerika is azt hiszi magáról, hogy a világ legjobb országa. A különbség az, hogy az amerikaiaknak bizonyítékuk is van erre: a világon mindenhol vannak emberek, akik óriási áldozatokat hoznak azért, hogy eljuthassanak az Egyesült Államokba, s gyakran életüket is kockáztatják ebbéli igyekeztükben. Kell ennél nyomósabb bizonyíték?” Persze hogy kellene, s nyilván fölös számú gazdasági és politikai érvet lehetne még felsorolni, de felesleges erőfeszítés lenne, mondjuk, azzal előhozakodni, hogy milyen erős az amerikai hadsereg, mert erről egyrészt a vietnamiaknak egészen más a véleményük, mivel volt szerencséjük legyőzni őket egyszer, másrészt azt viszont tudjuk, vagy legalábbis tudnunk kellene, hogy nincsen a világnak olyan országa, amelyik a legjobb lenne – amúgy és általában.

Na és a „digók”? „Az erős hazafias érzület hiányának előnye, hogy az olaszoknak nem kenyere a háborús uszítás és a nacionalizmus. Jól tudván, hogy a legtöbb vita kompromisszumok, békítés, megalkuvás és megvesztegetés keverékével megoldható, az olaszok mindent megtesznek a konfrontáció elkerüléséért. Valójában bármely, Olaszországot megszállni készülő külföldi hatalomnak nem ártana először egy ajánlattal előhozakodnia, mielőtt katonák életét tékozolná el. Ha az ár megfelelő, még az sem elképzelhetetlen, hogy a digók még abba is beleegyeznek, hogy országukat elkótyavetyéljék.” Ezzel ellentétben „az angolokat csakis egy háború tudja egyesíteni. A háborúskodáshoz különben elég jól értenek is, de velük született szerénységük miatt egészen a háború legvégéig úgy tűnik, mintha vesztésre állnának. Ettől még édesebb a győzelem, ráadásul az ellenfelet is jól felidegesítik.” Ez, ugyebár, kevésbé ironikus megállapítás. Kritikus, önkritikus, de azért – mivel mégiscsak angol szerzőről és angol kiadóról van szó – nem nehéz kiérezni a hazafiúi büszkeséget is e sorokból, hiszen a fontos a végeredmény, és angolok – e tétel szerint – mindig győznek. Ez természetesen aligha igazolható történelmileg. Mert hát hol van már az angol gyarmatbirodalom?

Hat kötet jelent meg eddig magyarul, és a sorozat mondandójának lényege, hogy ráébressze az olvasókat – humoros, ironikus eszközökkel –: mindenkiben él a hajlam, hogy előítéletek alapján gondolkozzék a másságról. Ezért fordulhat elő, hogy egy német némi viszolygással gondoljon egy olaszra, egy angol kételkedjék akár valós teljesítmény alapján szerzett amerikai eredményben vagy hogy egy francia lebecsülje, titokban akár, egy másik nemzet kulturális vívmányait. Ám ez a könyvsorozat azért is született, hogy az angolokat (és most már a fordítás révén minket, magyarokat nem különben) ráébressze: a mai világban az előítéletekért túlságosan nagy árat kell fizetni. Az egyesülő Európában, a globális világban akár még az előítéletek miatt elmulasztott lehetőségek is szinte elviselhetetlen veszteségnek tűnnek. És az angolok, akiknél Marx még mindig a világtörténelem egyik legnagyobb gondolkodójának számít, pontosan ismerik annak a Marx által megfogalmazott tételnek az igazságát, hogy „az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától”. Az angolok azt szeretnék, ha nevetve búcsúznánk előítéleteinktől, kivált azoktól, amelyek a nemzetekre vonatkoznak. Ezért jobb tisztázni minél alaposabban, hogy miért nem bírjuk – a másikat. Egyelőre azonban – úgy látszik –, hogy mindehhez leginkább mégis angolnak kellene lenni. Mert képzeljük csak el, hogy egy vállalkozó kedvű és merész magyar író, hírlapíró, szociológus vagy bárki azt írná meg, hogy – miért nem bírjuk a szlovákokat? És egy felvilágosult szellemiségű, ugyancsak bátor szlovák értelmiségi pedig megírhatná, hogy miért nem bírják a magyarokat… Nem a gyűlölet, a vak nacionalizmus szítására, hanem a pontos nemzeti önismeret, a reánk váró közös jövő érdekében. Hogy végre mi is nevetve búcsúzzunk a múlttól, közös múltunktól.