Miért érdemes figyelnünk az albán Ismail Kadaréra?

A sajtó egy rövidke hírben észlelte, hogy bár Albánia minden kétséget kizáróan a Balkán része, ám Kadare életműve mégis észrevétetett egy magas rangú nemzetközi fórumon, jóllehet, erre a földrészre legfeljebb akkor szokás odapillantani, amikor már a vérontás botrányos méreteket ölt. Ha a londoni zsűri egy történelmileg szerencsésebb sorsú ország írástudóját tartotta volna méltónak erre az elismerésre, a beszédek is bővebbek és lelkesebbek lettek volna. Megnyugtató azonban, hogy a sajtó udvariatlanságát vagy inkább az úgynevezett kultúrfölényt tükröző hanyagságát ellensúlyozza a magyar olvasó figyelme, hiszen Kadare húsz regénye közül négy is megjelent fordításban, s A halott tábornok hadseregének emlékezetes sikere óta a Kettétört április, A háromlyukú híd és Az álmok palotája is sikert aratott. Holott azért a látókörünkből Albánia jócskán kiesik. Legfeljebb Koszovóról tudunk, a tartomány tragédiájáról leginkább, és alig-alig valamit a szellemiségéről, Rigómező tradíciói és a Tito-rendszer nemzetiségi politikája a tudatalatti tartományába rejtezett, és mindent elfed az egyelőre kibékíthetetlennek tetsző nemzeti szembenállás. És most valóban nem Kadare életművét méltatnám, hanem azt a különös magatartásformát és kulturális közeget próbálnám érzékeltetni, amellyel ez az albán férfiú végül is felhívta magára Európa figyelmét.

Természetesen nem tudhatom, hogy az angol zsűri mit értett meg például az író felettébb kacskaringós életútjából, mert Londonból nézvést az ügy még cifrábbnak látszik, mint amilyen valójában. Mi azonban bizonyosan nem albán, még csak nem is balkáni különlegességet láthatunk bele ebbe a pályába, hanem bizonyos kelet-európai törvényszerűségeket. Gyerekfővel élte végig hazája olasz megszállását, 1944-ben pedig a forradalom nemcsak függetlenséget hozott Albániának, hanem a tanulás lehetőségét, a feudális, török reminiszcenciákkal terhelt emberi viszonyokból, a Zogu-féle bábkirályság elképzelhetetlen szellemi és anyagi nyomorából való kitörést. Kadere számára ez az egyetemet jelentette előbb Tiranában, majd pedig Moszkvában, a nevezetes Gorkij Irodalmi Főiskolán, mégpedig akkor, amikor az „olvadás” időszaka az irodalom virágzását is jelentette. Aztán Enver Hodzsa összeveszett Nyikita Hruscsovval, és Albánia olyan diktatúra lett, amelyet még Mao Kínájában is példának tekintettek. Kadarénak természetesen vissza kellett jönnie a szovjetek országából és szolgált. Valószínűleg kivételezett volt, hébe-hóba utazhatott is, mintha Hodzsa egy ideig kedvelte volna. S talán ő is hitt a nemzeti kommunizmus agyrémében. Az átmeneti állapot a rendszerrel való szakítással és emigrációval végződött. Később mintha összebékült volna rendszerváltó hazájával, de ugyanúgy Párizsban él, mint Milan Kundera.

Kadare prózájának kimutatható nagy előzménye – a Nobel-díjas bosnyák Ivo Andric életműve. Kísértetiesen hasonló nemzeti sorsnak az ábrázolására vállalkoztak: az oszmán birodalomban formálódott nemzeti sajátosságok megfogalmazására. Voltaképpen nem csupán török–bosnyák, török–szerb, illetve török–albán viszonyrendszerről van szó, hanem – előbb Andricnak, majd az ugyancsak bosnyák Mesa Selimovicnak és (ez utóbbival nagyjából szinkronban) Kadarénak ez volt az igazi lecke! – azt a bonyolult kapcsolatot is ábrázolták, amely az elnyomó idegen hatalom és az elnyomottak között kialakult. Amelyben az elnyomott bosnyák, szerb és albán beleépül a török világba: janicsár lesz, sőt akár nagyhatalmú úr, akár nagyvezír is lehet, a szultán után a második ember a birodalomban, de élete, hatalma hajszálon függ és főleg: ritkán emlékezhet, ha egyáltalán módja nyílik ilyesmire, hogy ki is ő valójában.

Hadd említsem meg az évszázados albán–szerb ellentéteket, a vérbosszút. Kadere úgy lett a legalbánabb albán író, hogy szerb-bosnyák mestereket választott, és műve ekként lehet a balkáni megbékélés egyik hirdetője. Ivo Andric sem tett mást. Bizonyították, a Balkánon nem csak ellenséges lehet egymással szerb és albán, noha sokan szeretnék ezt az áldatlan állapotot maradandóként feltüntetni. A közös gonoszt nevezték meg: a zsarnokság intézményét, amely kihasználja a nemzeti viszályokat, és szolgaszerepre kényszerít mindenkit. Ez a lecke pedig szól nekünk is, bár a história vaskezének szorítása talán tájainkon valamivel enyhébb volt. Kadare azt a reményt táplálja, amely élt és él a magyar írástudókban ugyancsak: az irodalom hídként járhatóvá teszi az utat az egymástól elidegenített, az egymásra uszított nemzetek között.

KI ISMAIL KADARE?

Ismail Kadare egy albániai hegyi kisvárosban, Gjirokasterben született, a görög határhoz közel 1936-ban. Miután Enver Hodzsa 1954-ben hatalomra került és megszilárdította a kommunista diktatúrát Albániában, Kadare folyamatos konfliktusokba került a hatóságokkal könyvei miatt, amelyek közül nem egyet betiltottak. Az 1980-as években egyes írásait sikerült kicsempésznie Franciaországba, ahol menedékjogot kapott 1990-ben. (úkp)