Mi lehet az óceánok fenekén?

Hatvan évvel ezelőtt, 1943 áprilisának utolsó napjaiban és május elején fordulóponthoz érkezett a német tengeralattjáró-flotta tengeri blokádháborúja, amelyet az angolszász hajókaravánok ellen folytatott az Észak-Atlantikumban.

Karl Dönitz tengernagy búvárhajó rajai április 28-án kezdték megkörnyékezni az Amerikából Anglia felé tartó, 42 hajóból álló ONS-2 jelzésű konvojt. A németek néhány nap alatt 13 angol és amerikai hajót küldtek az óceán fenekére, maguk 5 tengeralattjárót veszítettek.

Május első napjaiban harminc tengeralattjáró vette torpedótűz alá az erősen biztosított ONS-5 jelzésű angolszász hajókaravánt, amelyből 11 szállítóhajót lőtt ki, összesen 56 ezer bruttó-regisztertonna (BRT) űrtartalommal. Az oltalmazó hadihajóknak hét német tengeralattjárót sikerült megsemmisíteniük. Az épségben maradt tengeralattjárók ezután a HX-237-SC-129 jelzésű kettős konvojt fogták közre, ám csupán öt gőzhajót tudtak elsüllyeszteni, ugyanennyi támadó búvárhajó elvesztése árán.

A német tengeri blokádhadviselés egyre rosszabb hatásfoka 1943. május 20-án arra kényszerítette a német hadvezetést, hogy az Atlanti-óceán északi részén beszüntesse a szövetséges hajókaravánok elleni támadásokat.

A három legeredményesebb német korvettkapitány (Otto Kretschmer, Wolfgang Lüth és Erich Topp) 44, 43, illetve 34 ellenséges hajót süllyesztett el, a legjobb amerikai és angol búvárhajó-parancsnok 24, illetve 13 német hajó elpusztításával büszkélkedhetett.

A második világháborúban főképp a háború első három és fél évében Anglia és Németország elsősorban a tengeri blokáddal és ellenblokáddal igyekezett egymás hadigazdasági potenciálját csökkenteni, végső esetben a szárazföldi erőpróba kimenetelét is meghatározni. Anglia oldalán volt az általános haditengerészeti fölény, Németország oldalán a nagyobb szárazföldi gazdasági bázis, a blokádra való felkészültség.

A brit admiralitás későn eszmélt rá arra, hogy sem a kereskedelmi, sem a hadiflotta nem sebezhetetlen az ellenfél tengeralattjáróival szemben. Bevezette a hajókaraván-rendszert, vagyis a kereskedelmi hajókat 30-40, később még több hajóból álló konvojokban közlekedtette, megfelelő hadihajók védelmében.

Ennek ellenére a német búvárhajók már 1940 tavaszáig 148 hajót süllyesztettek el 678 000 BRT űrtartalommal. Saját veszteségük 18 tengeralattjáró volt, de nemcsak pótolták, hanem gyarapítani is képesek voltak a harcképes hajók számát. Hitler 1940. augusztus 17-én korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdetett, hogy Angliát megadásra késztesse. Az év folyamán közel négy és fél millió BRT brit hajó süllyedt el, ami lényegesen meghaladta az angliai hajóépítő kapacitást. Az 1941-es veszteség 2,2 millió tonna hajótér volt.

(A forgalmat illusztrálják a következő számadatok. 1941 utolsó hét hónapjában 157 angol hajókaraván, összesen 6853 hajó szelte át különböző útvonalakon az Atlanti-óceánt, s köztük a legnagyobb 83 szállítóhajóból állt. A brit szigetek mentén ugyanezen idő alatt 849 konvoj, ezekben 23 394 hajó haladt el. Itt a pálmát egy 116 hajóból álló karaván vitte el. Az év második felében a Szovjetunió északi kikötői és az angliai kikötők között az utat oda-vissza 13 angol konvoj, összesen 107 hajó tette meg.)

1942 elején, amikor az Egyesült Államok is hadviselő fél lett, a német haditengerészet azonnal a nagyarányú támadó hadműveletek mellett döntött. Az év első hét hónapjában 4,8 millió BRT angol-amerikai hajó pusztult el, júniusban a német tengeralattjárók már minden negyedik órában az óceán fenekére küldtek egy angol vagy amerikai hajót. Az Atlanti-óceán túlsó partjáról elindított szállítmányoknak alig fele érte el az angliai kikötőket.

Külön említésre méltó, hogy közvetlenül az amerikai partok közelében a németek 1942 első hat és fél hónapja alatt több mint 360 kereskedelmi hajót (2 millió 250 ezer BRT-t) süllyesztettek el, miközben ők csupán 8 tengeralattjárót veszítettek.

A tengeralattjáró-háborúban - okok egész sora miatt - 1943-ban állt be a fordulat. (1943 elején a német haditengerészeti erők több mint 2800 felszíni hadihajóval és 413 tengeralattjáróval rendelkeztek.) Míg 1942-ben minden tíz elsüllyesztett angolszász hajóra esett egy német tengeralattjáró elvesztése, 1943-ban az arány 1:1-re változott. A német búvárhajók 1943 áprilisában érték el utolsó sikerüket. Kilencvenhét hajót süllyesztettek el, mintegy félmillió tonna űrtartalommal, viszont 17 német tengeralattjáró veszteséglistára került. Májusban már 43 német búvárhajó veszett el.

1939 és 1943 között Anglia és az Egyesült Államok 2882 kereskedelmi hajója esett a német támadások áldozatául. Az angol-amerikai inváziós előkészületek tetőpontján, 1944 májusában a németek mindössze négy ellenséges hajót tudtak a tenger fenekére küldeni. Flottájuk a világháború utolsó szakaszában már nem játszott lényeges szerepet a hadászati helyzet alakításában.

1943 tavaszán a fordulatot az hozta meg, hogy az amerikai és a brit légierő lefedte gyakorlatilag az egész Észak-Atlantikumot. A szokványos hadihajó-kíséret mellett külön tengeralattjáró-vadász hajórajokat hoztak létre. Javították a hadihajókon és a repülőgépeken működtetett radarokat, vízibomba-sorozatvetőket alkalmaztak. A német rejtjelzett rádióparancsok megfejtésével a brit admiralitás lényegesen tökéletesíteni tudta a vízi és légi ellentevékenységet.