Merre, magyar?

Irracionális életkörülmények között irracionális lélekszám. Csakhogy immár hatvanöt éve béke van és huszonhárom éve demokratikus rendszerben élünk.

Ami volt

Több mint negyven évig éltünk egy olyan rendszerben, melyet olyan kifejezések jellemeztek, mint a kádervélemény, útlevélkérelem, közveszélyes, munkakerülés és proletár internacionalizmus. Csupa negatív előjelű dolog. Akárhogy kritizáljuk is a mai rendszert, a szabad választás, a sajtószabadság, az egyének és az áru szabad mozgása, a magántulajdon mégiscsak pozitív előjelű dolgok. Csakhogy van itt egy bökkenő. A negatív előjelű dolgok ugyan frusztrálják az embert, viszont mobilizáló hatásuk van és fokozzák éberségét is. A pozitív előjelű dolgoknak viszont euforizáló hatásuk van. A kellemes közegben az embernek komfortérzése lesz, és úgy érzi, többé az ujját sem kell mozdítania.

∗∗∗

Az 1989 előtti rendszer a nemzeti érzést is ki akarta törülni az emberek érzésvilágából. Pontosabban fogalmazva, a többségi nemzetek nacionalizmusát természetes jelenségnek tartotta, a kisebbségiek nemzeti érzéseit tiltotta. A kommunista vezetők úgy gondolták, hogy a Szovjetunió az orosz, Magyarország a magyar, Csehszlovákia pedig a cseh és szlovák kommunisták hazája lesz.

Eszerint az elmélet szerint Csehszlovákiában csakis Ladislavok és Alžbeták élhettek, Lászlók és Erzsébetek pedig nem. És a Ladislavok és Alžbeták nem Ipolyságon, hanem Šahyban laktak, és minden hivatalos ügyüket Levicén intézték el, szlovák nyelven.

∗∗∗

Voltak, akik elfogadták ezt az infantilizáló stratégiát, de a szlovákiai magyarok többségét frusztrálta a sok negatív előjelű intézkedés, és a pártvezetők által óhajtott proletár internacionalista beolvadás helyett a megmaradást választották. Minél nagyobb volt a frusztráció, annál határozottabban álltak ki nemzetiségük mellett.

∗∗∗

Persze volt még egy másik fontos érv is, ami a megmaradás mellett szólt. Mégpedig az, hogy a hetvenes–nyolcvanas években hova is lehetett volna beolvadni? A Husák és Biľak nevével fémjelzett szlovákságba, amikor a határ túloldalán ott volt a nagyszerű Magyarország? A Váci utcában minden nyugati cuccot meg lehetett kapni, és a fűrészpor ízű „špekačky” helyett a magyar üzletekben igazi „magyar” szalámi és csabai kolbász volt. Az értelmiségiek meg elmehettek a könyvesboltokba és a színházakba. A Filmmúzeumban pedig a legjobb nyugati rendezők filmjeit nézhették meg.

Hogy mindez Kádár kommunista rendszerére épült? De kérem, máshol is kommunizmus volt. És nem maguk a kapitalista országok garantálták a kommunista ideológia fennmaradását Keleten?

∗∗∗

Summa summarum, annak a szlovákiai magyarnak, aki erkölcsös és tisztességes akart maradni, semmi mást nem kellett tennie, „csak” megmaradni magyarnak. Nos, ebbe az egyszerű képletbe „rondított” bele 1989. A társadalom az egyik napról a másikra olyan minőségi változásokon ment keresztül, amire nem voltunk felkészülve.

Ami alig változott

Kelet-Közép-Európában továbbra is születnek a különféle diszkriminatív jellegű törvények a kisebbségek rovására. Nálunk például ilyen a nyelvtörvény, a kettős állampolgárságról hozott törvény, a politikai pártokról és az ország adminisztratív felosztásáról szóló törvény. A probléma „csak” az, hogy az ilyen törvények meghozatalánál a politikusok mindig találnak legalább egy európai uniós országot, ahol hasonló törvény van érvényben. Még komolyabb probléma az, hogy a nemzeti kisebbségek kollektív jogaival szemben nemcsak Európa, Amerika is egyértelműen elutasító.

A szlovák képviselők zöme gyorsan megértette, hogy a továbbiakban semmi szükség sincsen a kisebbség direkt zaklatására. Ehelyett az utóbbi években inkább az ignorancia módszerét használják. A szlovák pártok és kormányok programjában egyre kevesebbszer fordul elő a kisebbségi kérdés. Ennek a témakörnek nemcsak nálunk, Európában is egyre kisebb súlya van.

Pontosabban fogalmazva: a nemzeti kisebbségek kérdése Nyugaton ma többnyire gazdasági és pénzügyi problémát jelent. A katalánok elsősorban azért akarnak önállóak lenni, mert úgy érzik, hogy ráfizetnek a spanyolokra. A flamand–vallon konfliktus is a pénzről szól. Skócia azért szeretne elszakadni Nagy-Britanniától, mert a skót partoknál gázmezőket találtak, és a skótok nem akarnak osztozkodni az angolokkal.

Egy Oxfordban dolgozó magyar elemző szerint ha bebizonyosodna, hogy az elszakadás után az éves átlagbér 500 fonttal emelkedni fog Skóciában, akkor a skótok 80–85 százaléka az önállóság mellett szavazna. Ha viszont kiderülne, hogy az önálló Skóciában 500 fonttal alacsonyabb lesz az éves fizetés, akkor a lakosságnak csak a negyede támogatná az elszakadást Londontól.

Nos, így változott meg a 21. század emberének értékskálája a „fejlett” Európában. Mindebből az következik, hogy a diszkriminatív szlovák törvények ellen továbbra is tiltakozni kell, de a dolog megoldása elsősorban a mi kezünkben van.

Amit tenni kell

Át kell értékelnünk eddigi életmódunkat, újra kell elemezni az értékskálánkat és végre meg kell tennünk azt, amit az elmúlt két évtized alatt nem tudtuk megtenni. Modernizálni kell a szlovákiai magyar társadalmat!

Az elmúlt huszonhárom év alatt nagyos sok felmérés készült, de azt mégsem tudjuk megmondani, mi a teendő. Nem tudjuk, milyen változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy a kisebbségi társadalom élet- és versenyképes legyen. Miközben Nyugaton racionális érvek mentén tárgyalnak a nemzeti kérdésekről, nálunk még mindig érzelmi síkon folyik a vita. És közben azt sem tudjuk, mivel lehetne motiválni a mai fiatalokat Szlovákiában azért, hogy megmaradjanak magyarnak.

Meg tudná valaki mondani, milyen eseménnyel lehetne mozgósítani a szlovákiai magyar fiatalokat? Talán egy Madonna-koncerttel? Vagy egy Szerdahely–Barcelona focimecscsel? Tán ha a Genfi Autószalon átköltözne a Csallóközbe?

Pár ezren talán összejönnének egy Omega-koncertre is, vagy Norbi fogyókúrás bemutatójára. És pár száz ember biztosan eljönne Müller Péter vagy Csernus dr. előadására is. Kis sarkítással tehát: kell némi misztika, egy jó focimeccs, az egészséges életmód, egy cool koncert, meg egy bevásárlás a plázában. Kis torzítással: ha volna egy rozsnyói magyar Messi, csallóközi Barcelona, érsekújvári Madonna, rimaszombati autószalon, királyhelmeci Forma–1-es futam, akkor minden rendben volna. Vagy mégsem?

Persze mindehhez jól jönne egy komáromi Yale Egyetem, egy ipolysági Volvo gyár és végül egy sikeres és példaértékű Magyarország, No, ez már tényleg cool lenne.

∗∗∗

És ehelyett mit tudunk nyújtani a közönségnek? A Jókai-napokat, a Tompa Mihály szavalóversenyt, kórusfesztiválokat meg pár helyi érdekeltségű rendezvényt, ahol tehetséges gyerkőcök félig üres nézőtér előtt versenyeznek egymással. Aztán van még a Csemadok, a szülői szövetség, meg az önkéntes tűzoltók. És két darab víziómentes, kifakult politikai alakzat.

De igazi egyéniségeket, karizmatikus személyiségeket és vonzó civil kezdeményezéseket alig látni a szlovákiai magyar színtéren. Illetve vannak szlovákiai magyar gyökerű tehetségek, vannak nagyformátumú kutatók, pedagógusok és művészek is. Csakhogy ők Pozsonyban és Budapesten élnek. Mert a szlovákiai magyar közeg nem tudja megtartani őket.

∗∗∗

Kérem, ne értsenek félre. Nem Kodályt akarom lecserélni Madonnára, sem Márait Messire. Csak arról beszélek, hogy manapság olyan kulturális rendezvényeket meg vetélkedőket kell csinálni, melyeknek nemcsak nemzetmegtartó erejük van, hanem jól „el is adhatók”.

Továbbá, azt sem tudjuk, hogyan kell úgy kiszélesíteni a mai fiatalok motivációs palettáját, hogy azon némi nemzeti szín is maradjon. Mert tudomásul kell vennünk, hogy a fiatalok motivációs rendszerében a pénz és a sikerélmény jóval előbb helyezkedik el, mint a nemzeti identitás kiteljesítése. És emellett még azt is figyelembe kell vennünk, hogy a mai Szlovákiában kizárólag magyar mondanivalóval nagyon nehéz megszólítani a fiatalokat, mert egy részük már kettős, sőt hármas identitásúnak mondja magát.

Magyar nemzetiségű szlovák állampolgárnak, európai kötődésekkel.

∗∗∗

Csakhogy a döntéshozók ahelyett, hogy tudomásul vennék ezeket a jelenségeket és szélesre tárnák a „nemzet” kapuit, olyan feltételeket támasztanak a nemzeti identitás kérdésében, melyeknek egyre kevesebben tudnak vagy akarnak eleget tenni.

Ezek a politikusok mindig elmondják, hogy a magyar befogadó nemzet, a saját embereikkel szemben viszont kifejezetten intoleránsak. Gyáva népről meg árulókról beszélnek ahelyett, hogy megszólítanák az „elcsatangolókat”. Itt van például az a hatvanezer ember, aki anyanyelvként a magyart jelölte meg a népszámlálásnál, nemzetiségként viszont már nem vállalta a magyar identitást. Ha elhitetnénk velük, hogy igenis szükség van rájuk és senki sem árulózná le őket, akkor talán máshogy döntenének.

Értsenek meg. Engem is szétvet a düh, amikor hallom, hogy a szlovák iskola diákjai magyarul társalognak a szünetben. De dühöngés helyett jobb lenne, ha az iskolarendszerünk modernizálásán gondolkoznánk és a tanáraink hozzáállásán változtatnánk.

Ne csak a szlovákokat szidjuk, hanem vegyük tudomásul, a fent említett rendezvényeknek csak akkor lesz súlya és megtartó ereje, ha a gyerekeket már az alapiskolában megtanítjuk arra, hogy az ilyen rendezvényeket megbecsülje. Amelyik rendezvényen nincsenek ott a tanárok, nem lesznek ott a diákok sem. És ha a szülő azt látja, hogy a magyar tanárt nem érdekli a magyar kultúra, akkor bizony nem fogja magyar iskolába íratni a gyerekét. Ugyan miért is, hisz magyarul otthon is megtanul a kölyök, mondja a szülő. És előbb vagy utóbb a szlovákok is rájönnek arra, hogy az itteni magyaroknak „csak” a nyelv kell a boldogsághoz, és a délvidék szlovák iskoláiban elkezdik a magyar nyelvet is oktatni.

És akkor tényleg nem lesz szükség a kisebbségi iskolák modernizálására.

∗∗∗

Végül, miféle önsorsrontó ostobaság az, hogy négyévenként átfogalmazzuk a „tisztességes magyar ember” definícióját. Mindezt csak azért, mert az anyaországi politikusok még a kisebbségeik ügyében sem tudnak kooperálni egymással, és minden egyes kormány kialakítja saját verzióját a határon túli „jó” magyarokról.

Ha ez így megy tovább, akkor a végén tényleg csak a „jó” magyarok maradnak meg. Mondjuk, százezren.

Hunčík Péter, a szerző író, pszichiáter, etnopszichológus