Mennyibe kerül egy dal?

A Nádej a viera (Remény és hit) című dalról mindenki ítélkezzék belátása szerint, meghallgatható a neten. Marián Čekovskýt is lehet szeretni és utálni – én eddig szerettem, és változatlanul sokoldalú, tehetséges zenésznek tartom, aki rengeteg kreatív, úttörő projektben benne volt. Legjobban talán az a tévésorozata tetszett, amelyben minden héten hangszeres gyerekekkel közösen vitt színre egy-egy dalt, bemutatva, hogyan lesz az ötletből kész szerzemény. 

Most sem a 26 814 eurós számla vágta ki nálam a biztosítékot, mert fogalmam sincs, mennyit emésztett fel a teljes produkció. A kérdés szerintem inkább az, hogy miért vállalja el egy köztiszteletben álló művész a fellépést egy olyan rendezvényen, amelynek politikai üzenete jóval hangosabb, mint maga a zene. 

A dévényi Cirill és Metód-ünnepség ugyanis idén nem a nyilvánosságnak szólt. Nem családoknak, érdeklődőknek, nem azoknak, akik ünnepelni szerették volna a szlovák kulturális örökséget. Kormányrendezvény volt, ahol a díszlethez ugyanúgy hozzátartoztak a politikai beszédek, mint a gondosan kiválasztott művészek.

Persze minden előadó szabadon dönt, és senkinek sem kötelessége politikai nyilatkozatot tenni minden fellépésén. Csakhogy vannak helyzetek, amikor maga a jelenlét válik nyilatkozattá. Akkor is, ha az illető ezt nem így gondolja.

Marián Čekovský alighanem pontosan tudta, milyen reakciókat vált majd ki a szereplése. Azt is tudhatta, hogy ezen a színpadon ő nem csupán egy megrendelésre született dalt fog előadni, mert akár akarja, akár nem, egy politikai akció arca is lesz.

A magyarázat szerint Marián Čekovský és énekesnő felesége csak előadták a rájuk bízott művet, szerződésben rögzített honoráriumért. Lehet. Csakhogy a közvélemény nem a könyvelési tételek alapján alkot véleményt. Az emberek azt látják, aki a reflektorfényben áll. És innentől már nem a produkciós cég, hanem a közönség írja tovább a történetet. A művész legfontosabb tőkéje ugyanis nem a gázsija, hanem a hitelessége. Ez évek, évtizedek munkájával épül fel, de néha elég egyetlen rosszul megválasztott színpad ahhoz, hogy repedezni kezdjen. Nem biztos, hogy összeomlik. De a hajszálrepedések már örökre láthatók maradnak.

Lehet persze legyinteni, hogy majd elfelejtik ezt is, hogy minden csoda három napig tart, és jön majd egy újabb botrány, amely leszorítja az előzőt a címlapokról. A közönség emlékezete azonban makacsabb. Nem feltétlenül arra emlékszik majd, mennyi volt a szerződés összege, vagy hányfelé osztották azt. Inkább arra, hogy ki melyik oldalon állt, amikor ezt fontosnak érezte.

A végén tehát mégiscsak ugyanoda jutunk vissza: lényegtelen, hogy mennyibe került ez a dal. Az a kérdés, hogy mennyit ért meg valakinek a saját tekintélye.