Mely ápol, s eltakar

Pedig kár lenne elsiklani érdemei felett. A magyar közszolgálati televízió nézői a Száműzött magyar irodalom című oktató-nevelő sorozat műsorvezetőjeként ismerhetik, amelyben olyan írókat emelt piedesztálra, mint Nyírő József, Wass Albert vagy Tormay Cécile. Én a magyar irodalom rajongójaként sokáig követtem érdeklődő figyelemmel ezt a műsort. Egészen addig, amíg Takaró Mihály a zongorához nem ült, és el nem énekelt egy megzenésített verset. Ekkor jutottam arra a megállapításra, hogy rövid az élet, ne fecséreljük erre!

A szakmabeliek emlékezhetnek rá, hogy Takaró Mihály annak idején véresszájú dolgozatokban gyalázta Kertész Imrét a Nobel-díj kapcsán. Aprólékosan kifejtette, miért gyengék művei, és azt is megindokolta, miért nem tekinthető magyarnak. Spiró Györgyről, a kortárs írók (szerintem) egyik legnagyobbikáról pedig úgy beszélt, hogy „ez az ember, nevezzük őt most embernek”. Azaz néhány zsidó származású írót kitagadott a magyarságból, sőt megkérdőjelezte emberi mivoltukat, míg a magyar antiszemitizmus nagyjait prófétaként tiszteli. Takaró urat sokan egyszerű megélhetési antiszemitának tartják, szerintem azonban valóban így gondolkodik, s a jelenlegi kormány pont emiatt emelte őt ki az irodalomtörténészek seregéből, kvázi díszpintyet csinálva belőle.

A most következő bekezdés tartalmát egy ismerősöm szolgáltatta. Az illető költőnő ezt írta a Facebookon: „Takaró Mihály kitüntetése mellett én sem tudok szó nélkül elmenni. Elévülhetetlen érdemeket szerzett nálam is. Kollégák voltunk, és sokat tett azért, hogy ne maradjunk azok.

Megtudtam tőle, hogy rémes vagyok magyartanárnak, ugyanis eléggé el nem ítélhető módon baloldali szerzőket tanítok: József Attila, Móricz, Kassák. Hogy rossz egyetemre jártam (ELTE), ahol baloldali tanárok oktattak (Czine Mihály, Szabolcsi Miklós stb.), és akkor lenne egyensúly az irodalomban, ha csak jobboldali szerzőkről ejtenénk szót az órán. Továbbá felvilágosított, hogy a Nyugat egy kis példányszámú zsidó lapocska volt, bezzeg az Új Idők. És inkább Herczeg Ferenccel kéne foglalkoznom az órán. Munkámmal kapcsolatos nemtetszését fejezte ki az intézmény vezetőjének is, ugyanakkor a mellemmel kapcsolatos tetszésének szemtől szemben adott hangot. A gimnazista diáklányok megnyugtattak, hogy ezt velük is meg szokta tenni. Mármint ez utóbbit. Nem is tudom, milyen elismerést érdemel.”

Ehhez, gondolom, nem szükséges további kommentár. Hacsak annyi nem, hogy Takaró Mihály nyilván sokkal több hívet szerzett a magyar irodalomnak, mint mondjuk Szegedy-Maszák Mihály, ám szakmai szempontból nézve előbbi dilettáns, utóbbi viszont megkerülhetetlen szaktekintély.