Megválaszolatlan kérdések

Olyannyira, hogy eddig még nem kerültek terítékre a bilaterális tárgyalások során. Még Orbán diplomáciája sem vetette fel a porlepte problémát. Eddig.

Érdemes odafigyelni erre az apróságnak tűnő tényre, hogy a dekrétumok most sem a magyar-szlovák kétoldali agenda részeként vetődtek fel, hanem a magyar miniszterelnök egy osztrák néppárti EU-képviselő véletlen (?) kérdésére hagyta magát kiprovokálni – Brüsszelben. Ráadásul a beneši dekrétumok szóba hozatalának ideje miatt is nehéz nem azt gondolni, miszerint az Orbán-kijelentés igazi indítékai az áprilisi választások Magyarországon. A jelenleg fej fej mellett haladó Fidesz és MSZP szakértői feltehetőleg pontosan felmérték, a választás kimenetelét az dönti el, hogy baloldali vagy jobboldali választók vannak-e többségben Magyarországon, illetve ki mobilizálja nagyobb számban a jobboldali vagy baloldali szavazókat. Márpedig a mobilizáció leghatásosabb eszköze az érzelmi hatás növelése a választási kampányban. A Fidesz szakértői úgy gondolhatják, hogy a jobboldali „feeling“ megerősítésével a mérleg nyelve feléjük billenhet. A beneši dekrétumokról elejtett mondat(ok) másra nem is lehetnek jók, mint a szomszédos országok radikális (politikai) hangulatának felkorbácsolására. Utána már csak hátra kell dőlni a karosszékben és várni a jól kiszámítható szlovák (és cseh) reakciókat és besöpörni a (hazai) jobboldali támogatók elismerését.

Magyarországon a Fidesz jóvoltából megvalósulni látszik a térségben egyelőre teljesen ismeretlen politikai fogalom: stabil (két)pártrendszer. A liberális demokráciák által teremtett pártrendszeren kívül Orbán azonban mást is igyekszik átvenni az angolszászoktól. A magyar külpolitika (most?) egyértelműen nem a külföldnek, hanem a hazai választóknak szól. Ezt bizonyítja többek között az EU-val való kommunikáció hosszú távon (Orbán keményen odamondogat, Martonyi higgadtan tárgyal a csatlakozásról), valamint a jobboldali szavazók mobilizációját megcélzó orbáni retorika választások előtti radikalizmusa (lásd státustörvény, beneši dekrétumok).

Bármennyire is a hazai választói „piac“ felé fordul a magyar külpolitika, a szomszédos országok diplomáciai érzékenységi küszöbe továbbra is változatlan. Változhat Magyarország megítélése mint megbízható partneré: a „Stoiber-Haider-Orbán tengelynek“ nem kell szükségszerűen létrejönni ahhoz, hogy jól lehessen ijesztgetni vele (lásd Zeman reakciója). Ráadásul Magyarország eljátszani látszik utolsó lehetőségét a státustörvény két ország közti megegyezésére a választások előtt. Az, hogy a szlovák kormánypártok foga nemigen fűlik a megegyezéshez, eddig is világos volt, most azonban a magyar kormány megegyezésre törekvő álláspontja is megkérdőjelezhetővé válik a dekrétumok kérdésének felelevenítésével.

Mert nincs hálásabb téma, mint a beneši dekrétumok! Annyit a magyar és szlovák közvélemény is tud, hogy azok nagyon finoman szólva igazságtalanok. Tény, hogy mind a két országban még mindig a jogrendszer részét alkotják és kollektív bűnösséggel vádolják a német és magyar kisebbséget. Tény, hogy ilyen jellegű jogrészeknek semmi keresnivalójuk nemcsak az EU-ban, de egy magát demokratikusnak nevező ország jogrendszerében sem. A fő kérdéseket azonban csak ennél a pontnál érdemes feltenni: milyen máig tartó hatása van a dekrétumoknak a szlovákiai magyarokra? Mert tény, hogy a kárpótlás 1948-as kezdete világosan mutatja a dekrétumok diszkriminatív hatását, de próbálták-e már ezt konfrontálni a kárpótlási törvényekkel, és/vagy az Alkotmánnyal? És legfőképp, hogyan állnak összhangban a dekrétumok – konkrétan – az Európa Unió jogrendjével (nem szellemiségével!), főleg annak jegyében, hogy Günter Verheugen, az EU bővítési biztosa sietett biztosítani Kavan cseh külügyminisztert, hogy a dekrétumoknak nem lesz hatásuk Csehország csatlakozási tárgyalásaira ?

A kérdések megválaszolása (elemzése) nélkül politikai kalandorságnak tetszik a beneši dekrétumok szóba hozása a választások előtt. Persze a magyarországi választópolgár szemszöge lehet más, az itteni magyar közösség tagjaként szükségszerűbbnek tartom a fenti kérdések vizsgálatát, esetleg a dekrétumok (Alkotmány)bíróságon való megtámadását. A nemzetközi szervezeteknek azonban nem a választóknak tetsző nemzetieskedő hangnem, hanem a rendeletek diszkriminatív voltának, illetve egyéb, máig tartó jogi hatásának (kárpótlás) bizonyítása szükségeltetik. Ebben a kérdésben azonban egyelőre illetékes kerestetik.

A választások évében Orbán elejtett mondatai miatt várhatóan a magyar kérdés immáron domináns tényezőjévé válik a szlovákiai választásoknak. Míg a magyar miniszterelnök odahaza talán (?!) megerősítheti a jobboldali szavazók eltökéltségét és növelheti számukat, addig nálunk manőverezhetetlenné teszi az MKP kampányterét, szavazatokat szerezhet a KDH ellenstátustörvénye számára a szlovák parlamentben, visszahozhatja az (egyik?) SNS-t a parlamentbe, egyszóval felerősíti a nacionalista őrületet a választások évében Szlovákiában.