Megszokni a háborút

Szerencsére semmilyen háborút nem éltem meg, sem forradalmat, bár igaz, hogy 1989-ben már eléggé felnőtt voltam hozzá, de mivel a fiam csak három hónapos volt a novemberi események kitörésekor és egy kisvárosban éltem éppen akkor, csupán a tévéadásokon keresztül figyeltem a történéseket. Persze a 89-es forradalmat nem lehet háborúhoz hasonlítani, és csak a könyvekből meg filmekből ismerem azt a sok testi és lelki szenvedést, amit a háború okoz.

Mégis mindig összerezzenek, amikor azt hallom a tévéhíradóban, hogy „az itteni emberek már megszokták a háborút” – és mondják ezt olyan hangsúllyal, mintha nem is kellene annyira aggódnunk értük, hiszen ez is az élethez tartozik. A tévériporthoz pedig találnak legalább egy olyan helyi lakost is, aki elmondja ugyanezt. „Mi már 2014 óta háborús övezetben élünk, tudjuk, mikor mi a teendő.” Nézem a fiatal nő arcát, és azt számolgatom, vajon hány éves kora óta él ebben a helyzetben.

Milyen lehet ez az élet? Nagyjából tudom a választ. Nem az olvasmányaimból, hanem egy ismerősöm híreiből, aki többször töltött már rövidebb-hosszabb időt a donbaszi településeken, és szóban, képben, írásban számol be a mindennapi élet nehézségeiről, a félelemről, az egészségügyi ellátás hiányáról. Nem propaganda vagy szenzáció céljából, hiszen önkéntesként segít folyamatosan a világnak azokon a helyein, ahol úgy látja, szükség van rá. Elmondja, ki az, aki még nem menekült el, mert nincs hová, nem engedheti meg magának, vagy egyszerűen nem akar elmenni, mert nem hagyja el önként az otthonát. De tűrnie kell a fegyverropogás hangját, az állandó veszélyérzetet, a biztonság hiányát. Hogyan tervezheti így az ember az életét?

Hasonlóan sztereotipizált kategóriába sorolom a mélyszegénységről és a kirekesztett társadalmi csoportokról szóló híradások illusztrációs filmkockáit. Amint ezekről az emberekről van szó, azonnal a romatelepek leglepusztultabb részeit mutogatják, mintha máshol nem élnének szegények, és szinte ujjal mutogatnak a romákra, hogy ők azok, akikre megint többet kell költeni, mert valami nevetséges összeggel emelni szeretnék a szociális segélyeket.

Miközben arról beszélnek, hogy azokra az emberekre is gondolni kell, akik szegénységben élnek, de néhány centtel nagyobb összeg jelenik meg a nyomtatványukon, mint ami a szociális segély eléréséhez szükséges. Ők azok, akik teljességgel láthatatlanok, mert dolgoznak, hogy megéljenek, de nem képesek feljebb verekedni magukat, mivel a szociális háló nem tartja meg őket.

A média rengeteg kárt tesz azzal, hogy sztereotipizált képeket vág be még akkor is, amikor egyébként a riport szövege teljesen rendben van, kompetens, és komoly problémákra fókuszál. De miközben a komoly problémákat próbálja közölni a nézőkkel, a képekkel épp az ellenkezőjét közvetíti. Ez fakadhat a szerkesztők tudatlanságából, a témához való érzéketlenségéből, vagy lehet szándékos is.

A tévéműsor – ha függetlennek kiáltja ki magát –, meg kell hogy feleljen az alapvető emberi jogoknak, a médiára vonatkozó etikai szabályoknak is. Mert nem objektív tudósítás az, amely a társadalmi csoportok negatív megkülönböztetését erősíti, a háború képeit pedig bagatellizálja.