Meggyújtjuk a gyertyát
2020. november 14. 18:00

Mindenesetre az a lényeg, hogy az ember anyagi és szellemi javakat teremt, átalakítja a környező világot, de egyben alkalmazkodik is a megújított környezethez.
Az átalakítás olyannyira része az életünknek, hogy sokszor nem is tudatosítjuk. Például amikor szép abrosszal megterítjük az asztalt, hozzáillő szalvétát helyezünk a tányér mellé, hajtogatva vagy szalvétagyűrűvel, esetleg egyenesen a tányérba tesszük – itt kezdődik a mindennapi kulturális diverzitás –, amikor meggyújtjuk a gyertyát, leülünk és jó étvágyat kívánunk egymásnak, azt mondjuk, tessék, köszönöm, akkor is a környezetünket alakítjuk. Családi kultúrát, hagyományokat teremtünk.
Persze vannak érzékelhetőbb környezeti beavatkozások is, mint amikor a Csallóközben befogták a Dunát. Horváth Júlia Borbála írónő új könyvében, amely erről a jelkép értékű folyamról szól – a jelkép is kulturális elem –, csodaszámba menő vízi növény- és állatvilág képét tárja elénk. Viza úszik a motorcsónakos főszereplő mellett, aki csodálkozva nézi, hogy ez meg miféle őslény. A „viza” szó számára, aki modern ember, csakis a bankkártyát jelenti. Letűnt, az emberkéz közbenjárásával eltűnt romantikus világ.
Persze volt kegyetlen oldala is, gondoljunk csak az 55 évvel ezelőtti csallóközi árvízre. Nagy tragédia volt az, a víz mindent elvitt, ami az útjába került. Az embereket, jószágot csónakokkal, helikopterekkel mentették, de voltak állatok, amelyeket menthetetlenül elkapott az ár. Korabeli felvételekbe dermed kétségbeesett küzdelmük az életért.
Ami a környezethez való alkalmazkodást illeti, ennek épp most tapasztaljuk meg az egyik erőteljes példáját. A valóságban nem utazhatunk, hát utazunk virtuálisan. Ezen a héten is voltam külföldön úgy, hogy ki sem tettem a lábam a lakásból. Mondjon akárki akármit, az internet egyszerűen csodálatos (persze csak amíg mi uraljuk). S ami ezeknek az online szakmai eseményeknek, de ugyanúgy az online tanításnak is semmivel nem pótolható bája, hogy úgy érzem, otthon vagyok minden résztvevőnél, és ők is mindannyian otthon vannak nálam. Hallom a diákok bögréjének csörrenését, látom a kollégák könyvespolcait – ahány kolléga, annyiféle könyvespolc, fából, vasból, falon függő, földre állított, igen, ez a könyvespolci kulturális diverzitás –, néha megjelenik a vacsorát követelő gyermek, a mobiltöltőjét a szobában felejtő, lopakodó férj háta... Nevetünk. És ez fontos.
A nagy árvíz idején csaknem negyven falu került a víz alá. Az akkori katasztrófáról a mostani évforduló kapcsán kevesebb szó esett, mert mindent felülírt az idei, a víruskatasztrófa. Az árvízkárosultak később – országos összefogással – talpra álltak. Reménykedjünk, hogy ránk is ilyen jövő vár.
Úgy vagyunk az újságírással, mint a hivatásos zenészek: fellépünk naponta a „kőszínházban", elegáns ruhában a hűséges, bérletes közönségünk előtt, vagyis eljuttatjuk a postaládákba, árushelyekre nyomtatott napilapként a fizetős Új Szót. És mondhatjuk azt, hogy kiállunk a mélyen tisztelt publikum elé a korzón is, kicsit könnyedebben szórakoztatjuk, elgondolkodtatjuk a közönséget, érzelmeket kiváltva az erre járó tömegből. Ez az előadás pontosan olyan szenvedélyes, mint a kőszínházi fellépés, ugyanúgy sok munkával jár, mégis ingyenes. Ha tetszett, hálásan fogadjuk adományát, amit a jelképes hegedűtokba helyezhet. Eddigi felajánlásait is szívből köszönjük az új hangszerekhez, a zenekar bővítéséhez, a repertoár kiszélesítéséhez: az ujszo.com naprakész működtetéséhez.
Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.
Támogatom
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.