Marseille-ben minden a helyére került

Vakvágányon jár az, aki az Izland–Magyarország meccs utáni eksztázisban a tizenegyes jogosságát firtatja. Ezen a meccsen, pontosabban az Európa-bajnokságon eltelt eddigi egy hét alatt a válogatott visszaadta a magyar szurkolók hitét. Ez teljes egészében Bernd Storck és Dárdai Pál érdeme.

Nem látunk a színfalak mögé, de teljesen egyértelműnek tűnik, hogy Dárdai szakértelme más, mint azoké a futballedzőké, akik évtizedek óta ott ülnek a tévéstúdiókban, de a közhelyeken kívül semmi másra nem futotta tőlük. Akármiről beszéltek, azt egy átlagos néző is ugyanúgy látta a tévéképernyő előtt. Amikor Dárdai az izlandiak elleni meccs előtt a stoplis cipőkről beszélt, akkor öt mondatban nagyobb tapasztalati tudást mutatott fel, mint amit a Zombori Sándor tíz év alatt összehordott a Sport TV-ben.

Bernd Storck személyisége nélkül sem tartanánk itt. Kemény, következetes embernek tűnik, aki teljes profizmussal csak a feladatra koncentrál, csak a teljesítmény és a végeredmény érdekli. Nem kifogásokat keres, nem külső körülményekre hivatkozik, méltányos és nagyvonalú embernek látszik, akit nem lehet kizökkenteni a nyugalmából. A magyar futballból ez a mentalitás hiányzott, hiába beszéltek annyit szakértőink a profizmusról korábban. Az eredmények nem jöttek, Dárdai, majd Storck pedig bebizonyította, hogy nemcsak eredményt lehet elérni a milliószor lesajnált magyar futballistákkal, hanem még annál is többet. Most látszik csak igazán, mennyire igaza volt az amszterdami 1–8 után Szalai Ádámnak, amikor nekirontott az inkompetens magyar futballszakmának!

Harminc éve nem láttunk ugyanis olyan mérkőzést Magyarországtól, amelyen egy velünk azonos szinten jegyzett csapattal szemben ilyen labdabirtoklási fölényt tudtunk volna kiharcolni. De annyi minden új volt még: a szervezett csapatjáték, a tudatos taktikai átalakítások és cserék. Ki gondolta volna korábban, hogy egy Izland–Magyarország meccs utolsó perceiben az izlandiak levegőért kapkodnak majd, a magyar játékosok pedig lefutják őket? Ilyet sem láttunk még: a magyar válogatott egymás után két meccsen egyértelmű fizikai fölényt harcolt ki a hajrában.

Az pedig csak hab a tortán, hogy milyen mesteri góllal egyenlítettünk ki. A krónikák Saevarsson öngóljaként rögzítik majd a találatot, de akik ott voltak Marseille-ben vagy a tévé előtt ugráltak, azok tudják, hogy ez volt az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb magyar gólja. Egy félidőnyi önfeláldozó robotolás, határozott és intelligens foci előzte meg, ráadásul a támadás is egészen első osztályú volt.

A meccs végére már nagyon jól látszott, hogy ez a magyar válogatott egy olyan futballcsapat, amilyet mindig is látni szerettünk volna a pályán. Marseille-ben mintha minden a helyére került volna, Böde Danitól Király Gáborig, a színesre kifestett magyar szurkolóktól a feketepólós ultrákig.

S miközben csatlakozunk az örömünnephez, felmerül bennünk egy kérdés: mi lett volna, ha Bernd Storckhoz hasonló felfogású és szakértelmű edző került volna a magyar válogatotthoz akkor, amikor Lisztesek és Dárdaik futkároztak a pályán a magyar válogatott mezében… Mindegy, jobb későn, mint soha. Örülnénk annak, ha a rendszerváltás visszavonhatatlan lenne a magyar fociban, a profizmus pedig velünk maradna a Storck-utáni időkben is. Ha végre tanulnánk azoktól, akiktől tanulni kell.