Marian K. vigyora

Persze ennek azért ellentmondott a bilincs a csuklóján, de úgy tűnik: Kočner látszólag nem aggódik különösebben a saját sorsa miatt. Lehet, hogy csak színészkedik, de lássuk be: 

ha végignézünk Szlovákia eddigi történetén vagy akár Kočner eddigi „karrierjén”, akkor joggal hiheti, hogy ezt még mindig megúszhatja.

Eddigi élete lényegében erről szólt: kapcsolatai a politika és a rendőrség legfelsőbb köreibe vezettek, és ennek köszönhetően eddig gyakorlatilag büntetlenül garázdálkodott. Lényegében az számít anomáliának, hogy most felelősségre akarják vonni – a dolgok normál menete szerint már régen elsimította volna a váltók ügyét, vagy valamelyik bábján keresztül elérte volna, hogy ne is történjen vádemelés.

Egy fiatal újságírónak és a menyasszonyának kellett meghalnia ahhoz, hogy valami megváltozzon. Hónapokon át tartó tüntetések és soha nem látott mediális nyomás kellett ahhoz, hogy rendőrség és az ügyészség rendesen végezhesse a dolgát, hogy a Kuciak-ügyben zajló nyomozás ne a „megfelelő” kezekbe kerüljön, amelyek majd eltüntetik a „kényelmetlenségeket”. Csak így foghatták el a feltételezett tetteseket, és csak így vezethettek el a szálak Marian Kočnerhez.

Most a Markíza televízió váltóinak ügyét tárgyalja a bíróság, de előbb-utóbb a gyilkosságok miatt is előveszik őt. A váltóhamisítási ügy egyébként egy meglehetősen primitív csalási kísérlet története, de önmagában is sokat elmond a szlovákiai jogállapotokról: 

csak egy multinacionális háttérrel rendelkező óriáscégnek volt hozzá elegendő tőkéje, befolyása és ideje, hogy bíróság elé rángassa Pavol Rusko egykori gazdasági minisztert és Marian Kočnert.

Kočner kisebb műsort rendezett a meghallgatásán, dagályos előadást tartott, és mindenhez volt megjegyzése. Egyszerre élvezte az újságírók figyelmét és kelt ki ellenük, mondván, a média már előre elítélte őt. Mintha egy színházi előadás zajlana, és ő teljesen biztos lenne abban, hogy ezt is megússza.

A média elleni támadás, az újságírók hitelességének aláásására tett igyekezet persze nem véletlen. Kočner barátai egyre fogynak, a korábbi emberei ellene vallanak, a folyamatos médiafigyelem pedig lehetetlenné teszi, hogy a zavarosban halásszon, amihez a legjobban ért.

Talán véletlen, de pont ezt az időpontot választotta Dušan Kováčik speciális ügyész is, hogy rámutasson: a Kuciak-ügy aktáiból kiszivárgó adatok segíthették a gyanúsítottakat. Kováčik korábban tétlensége (a felügyeletére bízott 61 ügyben egyszer sem tartotta fontosnak a vádemelést) és Norbert Bödör oligarchához fűződő állítólagos kapcsolata (akivel Kočner is jóban van) miatt került az újságokba. Most amiatt sápítozik, hogy az újságírók „valamiféle közérdekre” hivatkozva nyilvánosságra hozzák a nyomozati anyag egy részét, amivel – szerinte – lépéselőnybe juttatják az elkövetőket. Tény, ami tény, ez a veszély fennállhat. De az is tény, hogy Kočner Threema-üzeneteiből tudjuk: lényegében bármilyen rendőrségi vagy ügyészségi információhoz hozzájutott, így nem valószínű, hogy az újságokra szorult volna (melyek amúgy is megválogatták, mit közölnek és mit nem, mert a jelzett veszéllyel maguk is tisztában vannak.) Ráadásul, ahogy a felvezetésből kiderült, 

Szlovákiában a mediális nyomásra egyszerűen szükség van, hogy valamiféle nyomozás egyáltalán elinduljon.

Ennek a nyomásnak persze megvannak a korlátai. Ezt mutatja a puszta tény is, hogy Kováčik a maga 61-0-s statisztikájával még mindig speciális ügyész, hiába írt minden sajtóorgánum az alkalmatlanságáról, és hiába tüntettek ellene. De néha a nyilvánosság nyomása eredményre vezet, ha eléggé kitartóak vagyunk. Igen, Kočner magabiztos és színházat játszik, de ne feledjük: ez még csak a tárgyalások legeleje. Várjuk ki a végét, ne hagyjuk magunkat félrevezetni, és ne lankadjon a figyelmünk: ha eléggé kitartóak vagyunk, látni fogjuk, mikor hervad le a mosoly az arcáról.