Magyarra fordítható a szlovák politika?

Leginkább sehogy, próbáljuk meg mégis: a magyar ellenzékből nézve például a fordított ideológiai előjel ellenére Fico a szlovák Orbán. (Akkor Pellegrini mondjuk Lázár?) A magyar balliberális ellenzék sok mindennek nem örülhet a szlovák eredményeket nézve, hiszen hozzá Čaputová elnök áll közel, de a szlovák államfőhöz húzó enyhén balosabb, progresszívliberális PS-Spolu pártszövetség néhány száz(!) szavazat híján nem jutott a parlamentbe a koalíciós pártlista 7 százalékos küszöbe miatt. A fiatalosan laza startupper figura Michal Truban PS-elnök (legyen félig a szlovák Fekete-Győr András? vagy Karácsony Gergely?) le is mondott, csakúgy, Miroslav Beblavý. Kevés volt átütő kampánytémának az, hogy majd mi nekimegyünk a náciknak. Kotleba elfuserált Dugovics Tituszai így leestek a pozsonyi várfalról, Kotleba viszont csak lejjebb csúszott.

A karizmatikussá nőtt Igor Matovič OL’aNO-ját szokás jobboldalinak és populistának nevezni, a hisztis showmant meg antikorrupciós mondanivalójú bohócnak. Első két jelzőjében lehet Fidesz, de az izgágaság inkább Hadházy Ákossá teszi?

Mögötte végző első számú szövetségese Boris Kollár populista Család vagyunk mozgalma (a 9 nőtől 10 gyerek attitűddel inkább lehetne Csonka Család vagyunk a neve) leginkább a magyar ellenzéki értelmiség első számú európai mumusával, az olasz Matteo Salvinivel rokonszenvezik.

Puff neki, magyarországi ellenzék, az első három helyen két jobboldali populista, világnézeti konzervatív. És akkor jön Marian Kotleba, maga az ördög: olyan ő a liberálisok számára, mint a koronavírus: csak karantén vethető be ellene.

A jövendő kormánykoalíció tagja lehet a Boris Kollárt inkább kihagyni akaró, Orbán Viktort nem kedvelő Andrej Kiska korábbi államfő mozgalma, valamint a migránsellenes Richard Sulík jobboldali liberális ereje, az SaS. Vannak tehát úgynevezett jobboldali populisták szép számmal, nagy többségben; van erős Smer, amely a magyar liberális értelmiségnek maga a Fidesz; vannak fasiszták a parlamentben – és nincsenek nagyon balliberálisok.

Jó nagy katyvasz magyarországi szemmel: nehéz itt pártokat, sőt oldalakat megfeleltetni egymásnak a két szomszédos ország pártrendszerében. A magyar lassabban változó a szlováknál. A párhuzam csak úgy értelmezhető, ha nem foglalkozunk a világnézeti irányultsággal, inkább a párttérkép szlovák–magyar dinamikájával: Ficóék a korrupcióba, az elhasználódásba, kiégésbe buktak bele, nagy párt maradtak, de már nem centrális erő kétfelé megfelelő számú kis szövetségessel. Ha valami a Fideszt egyszer fenyegetheti, éppen ez a polgeometria: egyedüli erő maradt az egyik oldalon, míg a másikon tűz a vízzel összefog a leváltásáért. A két ország ellenzékének pedig egyaránt éppen ez a fajta tarkaság lehet a gyengesége: túl sokféle érdek, ambíció, múlt és irány kénytelen egybekelni a hatalomért.

Ami még különleges lehet a szlovák politikában nekünk, magyarországi választópolgároknak: az egyetlen személyiségre épülő új mozgalmak előretörése, azaz a hagyományos világnézeti pártstruktúra elgyengülése. És az új vezetők között többségben vannak az olyan médiaképes populisták, akik maguk sikeres vállalkozók, üzletemberek voltak, tehát mozgósítható erőforrások álltak mögöttük az önmárka felépítésére: ez azért annyira nem megnyugtató a demokratikus politika szempontjából, amelynek ideája szerint egy párt nem vállalat, hanem közösség. Ilyen figurák a magyar politikában még nem jutottak ennyire magasra, a legtovább Gyurcsány Ferenc, bár ő is előbb volt kommunista ifjúságpolitikus, mint üzletembermilliárdos, és ő is előbb kormánypártot foglalt el és vert szét, új erőt csak később alapított. A magyarországi politikában a médiafigura-vállalkozók mögé gründolt pártok még nem jelentek meg. Szerencsére?