Magyarországi kisebbségi blöff

Akkor „ügyes” ötletnek tűnt kiterjedt jogokat biztosítani az alacsony számú, erősen integrált, sokfelé osztódó és szétszórtan élő – mindezért politikai problémát nem jelentő – magyarországi kisebbségeknek, és kölcsönösségi alapon hasonló jogokat követelni az „utódállamokban” élő magyarok számára.

A problémák akkor kezdődtek, amikor kiderült, hogy a „nemzeti” és „etnikai” kisebbségi népesség több mint felét adó és a legsúlyosabb szociális problémát jelentő hazai kisebbséget, a magyarországi romákat is politikai tényezőként kell számba venni. Erre az időre tehetők a „romakérdés” nemzetbiztonsági problémaként való kezelésének, a különböző roma szervezetek és a cigány önkormányzati választások hatalmi eszközökkel történő durva manipulálásának kezdetei.

A mindenkori hatalomnak a cigány önkormányzatokkal kapcsolatos aggodalmai persze részben indokoltak. Nemcsak arról van szó, hogy az etnikai alapú politizálás veszélyes dolog, hanem arról is, hogy a romák esetében az érintett kisebbség homogenizálásának irányába ható önkormányzati képviselet koncepciója is veszélyes játék. Magyarországon a társadalmi környezet által romának tekintett népességnek csak mintegy harmada vallja romának magát a különféle felmérések során. Míg tehát a hazai szlovákok, németek stb. esetében többé-kevésbé önkéntes vállalás kérdése, hogy valaki magyar identitása mellett-előtt-helyett valamelyik kisebbséghez (is) tartozónak vallja-e magát, a romák esetében nem ez a helyzet.

A cigány önkormányzatok – mivel a romák esetében előítéletekkel és súlyos szociális problémákkal sújtott kisebbségről van szó – a kétségtelen többletjogok és lehetőségek kihasználásán túl az intézményes diszkrimináció egészen szélsőséges formáját valósítják meg. A jelenlegi szabályozás szerint gyakorlatilag lehetetlen, hogy helyi szinten valakit a települési önkormányzat támogatása nélkül válasszanak meg kisebbségi önkormányzati képviselőnek. Mint ahogyan az sem lehet a véletlen műve, hogy a fővárosi és az országos cigány önkormányzati választásokat eddig minden esetben egészen durva manipulációk és csalások kísérték. Az ilyen módon választott önkormányzatok – amelyek pénzügyileg teljesen kiszolgáltatottak a helyi és a kormányzati hatalomnak – azután általában azt a funkciót töltik be, hogy rájuk hárul minden cigányokkal kapcsolatos ügy, amellyel a helyi és az országos politika nem tud vagy nem akar foglalkozni. Ha például a vihar összedönti valamelyik cigány házát, a települési önkormányzatnál közlik vele, hogy szíveskedjék a cigány önkormányzathoz menni. De sokszor a cigány önkormányzatokat használja fel a helyi hatalom a magyarországi általános iskolás korú roma gyerekek többségét érintő, különböző formákban megvalósuló iskolai szegregáció legitimálására is.

A kisebbségi önkormányzati rendszer megreformálására különféle javaslatok ismeretesek. Ezektől azonban lényeges változás nem várható, mert nem a rendszer egyik vagy másik eleme, hanem maga az alapkoncepció rossz. A homogénként kezelt kisebbség egyetlen intézmény által történő képviselete, különösen a romák esetében, akkora potenciális politikai erőt jelent, szerveződésének módja annyira különbözik a többpárti parlamenti pluralizmus logikájától, hogy annak hatalmi manipulálása szinte szükségszerű. ĺgy a különböző cigány önkormányzatokba többnyire könnyen korrumpálható figurák kerülnek, ezzel is erősítve a cigány bűnözéssel kapcsolatos előítéleteket. A hatalom ugyanis attól retteg, hogy ha az Országos Cigány Önkormányzat egyszer valóban az általa képviseltek érdekeiért dolgozó roma politikusok ellenőrzése alá kerülne, az a magyarországi romák jelenlegi, szinte reménytelen helyzetében könnyen az etnikai konfliktusok kiéleződéséhez vezetne.

Előrelépés csak attól várható, ha a „romaügy” fokozatosan kiszabadul az intézményesített „gettóból”, és a normál intézményi rendszer részévé válik. A magyar parlament nem azért követett el alkotmányos mulasztást, mert nem hozta létre a kisebbségek parlamenti képviseletét, ezt a nép-nemzeti politikai blöfföt. Hanem azért, mert a magyar parlamentben jelen levő politikai pártok nem sokat törődtek azzal, hogy különböző helyzetű és törekvésű roma választóik számára programokat dolgozzanak ki, és választási listáikon olyan, részben roma származású politikusokat indítsanak, akik hatásosan tudnák képviselni roma választóik érdekeit.

Mindebből az alábbi következtetések adódnak:

Újra kellene értékelni a kisebbségi önkormányzatok szerepét (az EU-csatlakozás kiváló alkalom erre), mert ezek rendkívül nehezen illeszthetők be a kialakulófélben levő intézményrendszerbe, a cigány önkormányzatok pedig kifejezetten etnikai diszkriminációs funkciót valósítanak meg. Minthogy azonban a cigány önkormányzatok számos vonatkozásban (romák érdekképviselete, szociális feladatok ellátása stb.) hiánypótló funkciót látnak el, és a kisebbségi önkormányzatok megszüntetése komoly politikai ellenállást váltana ki, a kisebbségi önkormányzatok leépítése csak fokozatosan történhet. Oly módon, hogy a helyi és országos roma érdekképviselet súlyának megfelelő szerephez jut a települési és országos érdekképviseletekben és politikában.

Ez a folyamat a múlt évben már meg is indult. A Fidesz–Lungo Drom szövetséggel kialakulni látszik a roma ügyekben való politizálás jobboldali pólusa. Az MSZP csak megkésve és bátortalanul reagált erre a kihívásra, ami számításaim szerint körülbelül tíz parlamenti mandátum elvesztésébe került. Azóta azonban megerősödni látszik az a vonal, hogy néhány fontos kormányzati funkcióban roma politikusok kerültek pozícióba. Ami ennél is fontosabb: az első száz nap intézkedései között megjelenni látszanak egy a roma és nem roma leszakadó népesség újraintegrálására irányuló kormányzati törekvés körvonalai. Ennek a folyamatnak a logikus folytatása nem az, hogy az MSZP olyan szervezeteket hoz létre vagy támogat, amelyek „az egész magyarországi cigányság” képviseletében lépnek fel, hanem az, hogy támogatja a roma szervezetek koalícióját, amely a Fidesz–Lungo Drom szövetség baloldali alternatíváját jelentheti. A magyarországi roma társadalom a többségi társadalomhoz hasonló mértékben polarizált, természetes tehát, hogy érdekeit sem képviselheti egyetlen párt vagy roma szervezet. Szavazóinak négyévente kell eldönteniük, hogy melyik párt képviseli jobban érdekeiket. Lesznek szocialista, liberális, konzervatív, sőt szélsőjobboldali roma szavazók is, és a pártok csak arra törekedhetnek, hogy minél többen válasszák az általuk képviselt alternatívát. Nyilvánvaló, hogy a kisebbségi önkormányzatok intézménye teljesen ellentétes ezzel a logikával.

Végül: az új önkormányzati ciklus miatt különösen időszerűvé vált egy olyan etikai kódex kidolgozása, amely egyértelművé teszi, melyek azok a minimális követelmények, amelyeket kisebbségi kérdésekben meg kell tartania annak, aki a parlamenti pártok támogatásával lesz polgármester vagy önkormányzati képviselő.

A szerző szociológus