Magyar üzenetek Bukarestből

Persze nem könnyű hozzájutni az A Hét egyes példányaihoz még Budapesten sem, nemhogy Pozsonyban. Én a szerkesztőség figyelmességéből kapom a lapot: mindig összepakolnak egy-egy hónapra való anyagot, aztán ráragasztanak potom 65 ezer lej értékű bélyeget, s a küldemény rendszerint tíz nap alatt érkezik Románia fővárosából Szlovákia fővárosába. (Nem ismerem a lej dollárhoz vagy koronához viszonyított értékét, csupán hasonlításként írom ide, hogy egy lapszám ára 4500 lej, tehát a bélyegköltség ugyancsak borsos...) És sohasem az eredeti, hanem mindig postai csomagolásban, mivel legalább két ország vámosai „érdeklődnek”, természetesen az európai uniós tagságra várakozva, a küldemény tartalma iránt. Egyébként semmi nagyobb baj ne essék az EU-normákon és a levéltitok nemzetközi törvényekben biztosított óvásán, mint az, hogy a vámosok vagy más hivatalnokok olvasnak. Okulásukra szolgálhat.

Mert én is okulni szeretnék ebből a hetilapból, ezért böngészem át, szándékosan lassítva a szokásos gyorsolvasási szokásaimat. A jó dolgok kiélvezéséhez idő szükségeltetik. Nehogy elfeledjem: az A Hét csak 12 oldalon jelenik meg. Hetente. Elvben. Szó sincsen tehát arról, hogy a terjedelem anyaghiányhoz vezetne és a szerkesztők – vannak vagy hárman – ezért vennének át más lapokból anyagokat. Inkább a roppant fegyelmezett szerkesztési elvek ötlenek az olvasó szemébe, még abban az esetben is, ha történetesen nem szakmabeli. Mert amikor jön a pénzhiány, az elmaradozó román vagy magyar állami támogatás (mint a mostanság kapott példányok tanúskodnak erről), előfordul, hogy ugyancsak 12 oldalon jelenhet meg az egyesített 29–33. szám; egy hónapnyi adag egy heti terjedelembe kényszerítve.

Hagyjuk azonban a kísérőjelenségeket, noha mégsem teljesen mellékesek ezek, hiszen azt a szinte legyőzhetetlen akadályrendszert jelentik, amelyek a különböző országokban élő és alkotó magyar szellemi életeket a gyakorlatban elválasztják egymástól. Egyszersmind az egyetemes magyar kultúra egészséges vérkeringését is akadályozva. Ezért rendszerint egyedül Trianont szokás okolni bizonyos, önmagukat egyedüli nemzeti és igaz magyarnak hirdető körökben, de hát 1921 óta léteznek a monarchiabeli Magyar Királyságot megosztó határok, ám ezek nem mindig és nem szükségszerűen jelentettek szellemi határzárakat is. Még az A Hét 32 éves históriájában sem, mert ugyan senki nem kívánja vissza az úgynevezett átkost, de a hajdani nemzetközi újságos boltot (rejtély, hogy miért tűrte ezt Biľak vagy Pezlár) minden normális ember szeretné feltámasztani, mert ott például A Hetet is lehetett kapni. Sőt, amikor Budapestről az újvidéki magyar sajtót „titoista revizionizmusa”, valójában a szovjet viszonyokra vonatkozó kritikai és tökéletesen helytálló megjegyzései okán kitiltották, Pozsonyban akkor sem hiányzott.

És most idézet következik az A Hét egyik vezető publicistájának, a kiváló írónak, a Csipike-történetek legendás szerzőjének, Fodor Sándornak egyik írásából. Ő Üzenetek az úszó jégtábláról címmel jelentkezik rendszeresen a lapban. Én a 360. „üzenetből” idézek. „Trianon valóban nemzeti tragédiánk. Akár a Muhi puszta, vagy még inkább – Mohács. De mint ahogy a tatárjáráson túljutottunk, a törökdúlást is kihevertük valahogy, próbáljuk meg valamiképpen tudatosítani nemzeti tragédiánkat, Trianont, mégpedig ha lehet, az örökös óbégatás helyett méltósággal – és lépjünk tovább, anélkül, hogy felejtenénk. Ha még maradt bennünk valamelyes bizakodásra való hajlam, azt ne holmi ‘édes Erdély, itt vagyunk’-os ábrándozásokba öljük, hanem próbáljuk tervezni európai uniós jövőnket. A kontinens többi népével – elsősorban szomszédainkkal együtt...” Véssük az agyunkba: „örökös óbégatásról” ír Fodor Sándor, aki azért még jobban megszenvedte a történelemmel terhelt jelent, mint sokan mások, akik viszont szeretnek „óbégatni”.

És ilyen távlatos gondolkodást igényel a hetilap főszerkesztője, Gálfalvi Zsolt is, amikor Kertész Imre Nobel-díjáról értekezik. A hír vétele után azonnal, amikor még például a Magyar ĺrók Szövetsége fel sem fogta, hogy a kitüntetett nem tagja ennek a szervezetnek, tehát jobbnak tartották hallgatni erről a valóban világrengető eseményről. ĺme, Gálfalvi vezércikkéből az idézet: „Bármennyire is örömforrás az, hogy első ízben kapott ilyen rangú nemzetközi elismerést egy nyelvünkön született remekmű – évszázados várakozás, meghiúsult remények, csalódások után –, talán termékenyebb arra gondolnunk, hogy ez a Nobel-díj irodalmunk nagy találkozását jelzi korunk világméretű szellemi érzékenységével, fogékonyságával. A Svéd Királyi Akadémia indokló sorai pontosan találnak Kertész Imre életművére, de ugyanakkor azokat az alapvető sorsproblémákat vázolják, amelyekkel ma az emberiség szembesül. ‘A törékeny egyén és a történelem barbár összecsapása’ – éppen úgy korunk jellemző konfliktusára utal, mint az ‘egyéni lét és gondolkodás lehetőségei’ egy olyan világban, ahol ‘az emberek csaknem teljesen a politikai hatalom alávetettjeiként élnek’ kérdésfelvetése. Mindez Kertész Imre életművében sajátosan árnyalódik, a közép-európai történelmi és egyéni sors hullámverésében...” És ha arra gondolunk (és ugyan miért ne gondolnánk erre?), hogy a romániai magyarság sorskérdései kísérteties hasonlóságokat mutatnak a magyarországi zsidósors számkivetettségével és diszkriminációjával, akkor éppen arra kell felfigyelnünk, hogy talán Erdélyben, Romániában a magyar olvasó, a magyar publicista pontosabban érti Kertész oeuvre-jét, mint a magyarországi közvélemény egy része.

A különbségek sokat magyaráznak. Erdélyben, Romániában és a legkivált az A Hét oldalain az írók gyakorolják a közírás hivatását. Akkor, amikor a magyarországi, sőt a szlovákiai sajtóban az irodalom és a publicisztika, a politikai közírás már réges-régen szakított egymással. (Tudom, akadnak kivételek, tisztelet nekik, de ez nem változtat, sajnos, az általános képen.) A romániai magyar írástudó a nagyváradi redaktort, Adyt, a publicistát folytatja, az ő tradícióját. Akkor, amikor más példát említ Domokos Géza, akit még az irodalmi köztudat is alig-alig ismer, noha ő alapította a bukaresti nemzetiségi könyvkiadót, a Kriteriont, amely irányítása alatt talán a XX. század legjobb egyetemes magyar könyvműhelyévé lett, ugyancsak az A Hét oldalain egyik tanítómesterére emlékezik. Ez is amolyan szembeszállás a divattal, hiszen manapság nem sokan hivatkoznak arra, hogy diplomájukat Moszkvában szerezték. Domokos ráadásul a Makszim Gorkij Irodalmi Főiskolán, de tanára, mestere Konsztantyin Pausztovszkij volt. Pausztovszkij feledhetetlen egyéniségét idézi fel és azt a tanácsát, hogy ha a sors egy szerkesztőségbe sodorná, igyekezzék onnan mihamarabb megszabadulni. Pausztovszkij tudta, miről beszélt: évtizedekig gyakorolta az újságírás mesterségét, ráadásul olyan taposómalomban, mint amilyen a Szovjetunió Távirati Irodája (a legendásan rosszhírű TASZSZ) volt. Akadt tehát oka elég, hogy óvja ilyen munkától ifjú romániai magyar tanítványát. Domokos élete azonban úgy alakult, hogy minden termékeny évét szerkesztőségekben töltötte (mint például Sütő András is, Bodor Pál is, Szász János is, hogy jelzésképpen utaljak egy-két jeles íróra). Mégsem lett fölösleges Pausztvoszkij intése, mert Domokos egy nehéz korban (ahol Gheorghiu-Dej és Ceausescu gyakorolta a főhatalmat) mégis irodalmat őrzött a szerkesztőségekben és a magyar öntudatú közép-európai, ha tetszik, egyetemes humanitást szólaltatta meg. A lehetetlenséggel határos módon. (Tudva tudván, hogy kiadóbeli igazgatói íróasztala mögé azért raktak fel egy különben nagyon szép gobelint, mert a lehallgató masinát akarták ekként elrejteni.)

Utaltam arra, hogy ma ugyan már nem létezik a cenzúra (legfeljebb éber postások meg vámosok működnek), de azért lapot csinálni irodalommal és erkölcsös publicisztikával nagyon nehéz. Ezúttal Bukarestből vettem a példát, de az A Hét gyakorlatának megidézése másutt sem minősíthető felesleges szócséplésnek. Hátha még abban is bízhatnánk, hogy egy vállalkozó arra vállalkozna, hogy behoz néhány példányt ebből a hetilapból. Nem az anyagi haszon miatt, hanem azért, mert még valamennyire az erkölcsi hasznot is becsüli.