Magyar–magyar bizalom

Ez első lépésnek nem rossz, igazán nem. Na meg első pillantásra szimbólumnak sem, mert ennek a nagy dzsemborinak inkább szimbolikus értéke volt, mint gyakorlati haszna. Valljuk be, Érsek Árpád közlekedési miniszter például nem sokat konyíthat az oktatásügyhöz – el is autózott hamar a rendezvényről –, de azért ott volt, ahogy a Híd szinte teljes elitje egy MKP-kezdeményezte rendezvényen, jelezve, hogy a két pártnak azért mégiscsak szüksége van egymásra. Sőt, még Simon Zsolt is leült melléjük, aki aztán tényleg szakított már mindenkivel, akivel szakítani lehet.

„Egy fészekalja ez, csak megzápultak” – súgta nekem valaki, amikor hangosan aziránt érdeklődtem a helyszínen, hogy is van az, hogy azok az emberek, akik néhány éve, sőt, néhány hónapja még sértődötten vagdalkoztak egymás felé, most békésen, a lehető legnagyobb egyetértésben majszolják együtt a szendvicset, szívják a cigit és írják alá a konferencia zárónyilatkozatát. „Talán a szakmai tárgyalásokon a bizalom is helyreáll” – mondta megnyugtatóan Bugár Béla, és álmodozó fantáziámban felsejlett a kép, ahogy hidas gyermekkezek tesznek virágot a rozsdás, elfeledett MKP-s tankok csövébe, és MKP-sok simogatnak narancssárga báránykákat egy napsütötte rét közepén. Aztán rövid időn belül elpárolgott a politikusaink delejező ereje, és visszaszálltam a csallóközi rögvalóságba. És konstatáltam magamban, hogy ennek az egésznek messze nem csak a pártok közti bizalom helyreállásáról kellene szólnia. Itt a szlovákiai magyarok elveszett bizalmát kellene visszaszerezni foggal-körömmel, vért izzadva, és végtelenül, végtelenül alázatosan.

A magyar–magyar párbeszéd fogadtatása a választók között ugyanis minden volt, csak nem hurráoptimista. Az ember csak gyorsan végigpörgeti a Facebook-falát, az üzeneteit vagy néhány kommentet a találkozóról, és egyértelművé válik számára, hogy a szlovákiai magyarok jó részének már nincsenek illúziói a pártjainkkal kapcsolatban. Már az a közhely sem érvényes, hogy bizonyíték kell, nem ígéret. Mert már a bizonyíték sem elég, itt bizonyítékok, tapintható változások tömegére van szükség ahhoz, hogy az emberek ne habzó szájjal vicsorogva, vagy lenézően mosolyogva ejtsék ki egymás közt a bányamélyig devalválódott politikus szót.

Szóval szép ez a magyar–magyar, na meg kellett ez a nagy találkozó, de mostantól senki sem akar erről hallani többet. Most már munkának kell lennie, de nem olyan „nem volt politikai akarat” szintűnek, hanem olyannak, hogy Menyhárt, Bugár és a többiek úgy nézzenek ki, mint Sztahanov, amikor 227 tonna szenet bányászott ki egy műszak alatt, amikor legközelebb elénk állnak. Hogy a körmük alól Micike, a város legjobb manikűröse se tudja kitisztítani a szutykot, amit kitakarítottak a szlovákiai magyar istállóból. Ezt az esélyt ugyanis még megkapják. Újabbat már nem.