Lukács, turul, Cirill

Hannah Arendt a görög hagyományok alapján agorának nevezte, Jürgen Habermas a „társadalmi nyilvánosság” terének. Éppen ezért kellemetlen, tünetértékű, mikor egyoldalú érvelésnek esik áldozatul.

Most épp a budapesti, újlipótvárosi Lukács-szobor lebontása kapcsán merült fel a probléma. Lukács György megítélése nem egyértelmű. Ahogy hívei is jócskán tudják sorolni a filozófus bűneit, úgy az ellenzői is elismeréssel szólnak érdemeiről – egy jól működő nyilvánosságban legalábbis. Közép-Európában sajnos nem ilyen működik. Jellemző a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalása is, amely egyrészt nem javasolja Lukács nevének használatát „a huszadik századi önkényuralmi rendszerekhez köthető” személyként, ugyanakkor megjegyzi: „Ez a szakvélemény nem arra vonatkozik, hogy tudósi kvalitásai alapján nevezhető-e el utca Lukács Györgyről. Így pusztán a törvényi tényállásból és a Lukács György élettörténetéből adódó konklúziót fogalmaztuk meg, mindenféle további tudományos mérlegelés nélkül.” A ködös vélemény túlságosan is átpolitizált, hiszen Lukács tudományos érdemeit csak mellékesen, mentegetőzésre használja. Ahogy a javaslatot a szobor eltávolításáról a Fővárosi Közgyűlés elé terjesztő Tokody Marcell érvelése is átpolitizált, főként a benne olvasható csúsztatások okán.

Egykor a harcokban a zászló kitűzésének szimbolikus aktusa jelentette a győzelmet, az adott terület birtokba vételét. Ahogy a határok jelzésére is szimbolikus eszközök álltak rendelkezésre. Ezek lehettek egyszerű határkövek. Ám vészhelyzetekben, majd a tizenkilencedik századtól fogva, mikor is az államhatárok a maira emlékeztető (nem földrajzi értelemben vett) formájukban kialakultak, a határ szimbolikus funkcióját egyre inkább valós feladatok váltották fel. Amilyen mértékben csökkent a határ szimbolikus szerepe, úgy nőtt az azt, illetve a „birtokot” jelölő különféle tárgyaké.

Közép-Európában különösen a trianoni döntés után virágzott fel az ilyen tárgyak termelése. Majd később, a rendszerváltást követően szintén nagy erőkkel fogtak hozzá, nem csak Magyarországon. A Szlovák Köztársaság megalakulása után Cirill- és Metód-szobrokat, kettős kereszteket emeltek az ország szimbolikus helyein – így például emlékezetes módon Révkomáromban is. Vagy éppen Románia magyarlakta részein, ahol más mellett az ortodox templomok is beteljesíthették ezt a funkciót. De nem csupán a szimbólumok felállítása, hanem a lebontása is ugyanazt a szerepet töltötte be – a gesztusok célja a köztér birtokba vétele.

Hangsúlyozni szeretném, nem a szóba hozott, szimbolikus értelmet nyert szobrok, épületek jelentik a problémát. Ezek mindenki számára egyénileg dekódolt értelmi és érzelmi jelentésekkel bírnak, s amennyiben nem veszélyeztetnek másokat, méltánylandók. Bán Zsófia például azt emeli ki Turul és dínó című esszéjében, hogy ami az amerikaiaknak a dínómítosz, az a magyar jobboldalnak a turulmítosz. A populáris kultúra kódjaira átültetett nemzetépítő történet sok tanulsággal. (Ugyanakkor van szempont, ahonnan iszonyú minden szimbólum.)

Ami a határkijelölés és a köztér uralásának fent leírt módjában a fő problémát jelenti, az annak kizárólagosságra törekvése, felületessége, közönségessége. És mivel kizárólagosságra törekszik, felületes és közönséges, így szükségszerűen hazug is. A folyamatban túlsúlyba kerülő egyoldalú politikai megközelítés ellehetetleníti a közös véleményalkotást, az ideológiai és politikai érveken kívüli más érvek szerepeltetését. Ráadásul megszünteti (jobb esetben csak háttérbe szorítja) a tiszteletet az adott szimbólumok jelképezte pozitív tartalmak iránt. Tapasztaltuk a bőrünkön, tapasztaltatjuk más bőrén.