Litvánia packázik, Kína büntet. Mit tesz Európa?

Nemrég Vilnius megengedte, hogy a tajvaniak de facto nagykövetséget nyissanak, erre pedig Peking felettébb érzékeny. Ha valaki csak találkozik tajvani politikusokkal, azonnal magára haragítja a Kínai Kommunista Pártot, hiszen „szakadár tartománynak” tekinti a szigetet, és ez az egyik legforróbb pont a külkapcsolataiban.

A litván kormány emellett megtiltotta köztisztviselőinek kínai gyártású telefonok használatát. Ez sem perdöntő önmagában, hiszen a hálózatokban, amelyeken alighanem a litván hívások is keresztülfutnak, sok-sok kínai gyártású eszköz van. Persze más, ha a teljes végfelhasználói vonalon kínai hardveren kínai szoftver fut, mint az a kínai telefonoknál lehetséges. A Huawei kitiltása régi lemez az amerikai és európai kapcsolatokban, és inkább diplomáciai elköteleződést jelent, mint technikai kiutat az egymásba épülő kibertérben. De valahol el kell kezdeni.

A litvánok látványosan kiszálltak a kelet-európaiakat tömörítő 17+1 fórumból. Ez a kínai platform tömörít immár 16 közép-európai országot, a befektetések ösztönzésére. Ahogy az új cseh külügyminiszter az év elején fogalmazott, a „17+1 propagandaeszköz” az EU megosztására. Így gondolják a litvánok is.

A valóság ennél is összetettebb, mert az a helyzet, hogy a legtöbb kínai befektetés az EU-tagországok közül eddig is a németekhez és a franciákhoz érkezett (a britek mellett), a maradékért versengenek a többiek, így a tizenhetek is, amelybe ráadásul Szerbia és több más nem EU-tag is beletartozik.

Litvánia a diplomáciai lépésből gazdasági előnyt remél az USA-tól, és nyilván belpolitikai lehetőséget is láttak a döntést meghozók. Mivel precedensről van szó, Kína az aprócska ország aránytalan büntetésébe fogott, hogy az egész EU-t elrettentse: senkinek eszébe se jusson hasonló. Nem elég, hogy a litván közvetlen export napokra leállt, a hírek szerint most is extra lassú a vámintézés, és közben olyan európai multikra is nyomást gyakorol Peking, amelyek ellátási láncában litván szakasz van. Ez már elég súlyos politikai lépés, de a szürke zónában marad. Főleg úgy, hogy Kína egyébként hivatalosan semmilyen szankciót nem léptetett életbe, csak a kikötőkben mégis máshogy történnek a dolgok.

A fő tanulságot az euroatlanti tábornak kellene levonnia. A helyzet az, hogy jelenleg nincs bevetésre kész eszköz arra, hogy „visszalőjünk”. Hosszú idő, mire az unió elfogadja a gazdasági kényszerítések elleni intézkedésekről szóló jogszabályt. A Világkereskedelmi Szervezet legfőbb fórumát régóta blokkolják, érdemi döntés egyébként is évekbe telne ott is. Kína és az EU között a bilaterális megállapodás nem lépett életbe, ha egyáltalán lehetne ott nyomást gyakorolni. Politikailag összerántani a 27 EU-tagot sem egyszerű. Bár az is igaz, hogy Litvánia nem futtatta meg előre ezt a döntését, de ehhez képest többen szépen felsorakoztak mögé, még az uniós kereskedelmi biztos is.

Muszáj felkötni a gatyát: minden területen, minden versenyző hatalommal szemben bevetésre készen kell tartani a komoly szankciókat. Ami fáj a túloldalon, ami eleve elrettenti Pekinget – vagy éppen Moszkvát – attól, hogy belekezdjen ilyen játszmákba. De jelenleg nincs ilyen magatartási kódex, és főleg nincs róla politikai konszenzus. A kölcsönös függőséget csökkenteni kell, az egyoldalú európai kitettséget pedig megszüntetni – erre pénzt kell áldozni. Nem a kis tagországokon fog múlni, ahogy eddig sem rajtuk múlt. Lehet, hogy a nagyoknak most jót tesz ez a kis lépéskényszer, hogy végre a sarkukra álljanak, miközben a pénz hozzájuk dőlt eddig...