Liberális? Nevelés?

Olyan állítások fogalmazódnak meg, melyek szerint „a mai gyermekek” nincsenek tiszteletre és fegyelemre tanítva, a világot elözönlik az elviselhetetlenül hisztis, szüleiken uralkodó kiskorúak. Nem beszélnek ezek az írások sem arról, hogy milyen gyerekkorosztály viselkedését elemzik, nem akarják megérteni vagy tolmácsolni azt sem, hogy mi vezetett idáig és mi minden játszott közre a helyzet kialakulásában, de ami még sokkal rosszabb, nem adnak támpontot arra nézve sem, hogy az ifjú szülők mit tehetnének azért, hogy „jó” gyerekeket nevelhessenek a született kis bajkeverőkből.

Több figyelemre méltó jelenség egymást fölerősítő találkozásáról van itt szó. Az első, csak hogy maradjunk még egy pillanatra a szurikátánál, a kollektív frusztrációból származó feszültség „kicsapása” egy eset kapcsán. Zajlik az élet, gyerekek jönnek-mennek, szülők viselkednek így vagy úgy, aztán egyszercsak valaki hibázik, és akkor kezdődhet a nyilvános kivégzés.

Mindenki, aki eddig csak nyelte a mondanivalóját, rázúdíthatja egy bűnbakra, aki ott és akkor, éppen közönség előtt botlott egyet.

A másik az ellenségképzés. Ahogy az egyik cikket olvasgattam, melyben azt ecsetelte a szerző, hogy már nincs egy békés hely a világon, ahol ne lennének körülöttünk neveletlen és hisztis kiskorúak, el is képzeltem a világvége egyértelmű forgatókönyvét. Migránsok és hisztis gyerekek. Ők teszik tönkre az életünket kéz a kézben. De hogy ne legyünk olyan kegyetlenek, tekintsünk inkább ellenségként a gyerekek szüleire. A liberálisan nevelőkre. Jegyzem meg, olyan, hogy liberális nevelés, nincs. Vannak nevelési irányzatok. Kötődő, válaszkész, kapcsolódó, satöbbi nevelés. Ezeknek vannak alapelveik, amelyek általában a gyerekünkkel való kapcsolatról, bizalomról, határokról és keretekről szólnak. És bizonyára vannak félresiklott megvalósulásai is e nevelési elveknek, mint ahogy más nevelési elveknek is, amelyek kaotikus, határait vesztett, bizonytalan családi rendszerekhez és érzelmileg rendezetlen családtagokhoz vezetnek. De ezek a rendszerek nem egy koncepció mentén alakulnak ki, hanem ott, ahol valami miatt felborul a család lelki egészsége.

Aztán az ellenségképzést követik az ilyen-olyan csatározások, sárdobálás, lejáratás, ujjal mutogatás és hasonlók. Jók akarunk lenni, még jobbak – versengünk, támadjuk egymást, győzni akarunk. Ezek mind az emberi társadalmak működésének jellemzői. Nem érdemes haragudni értük, mondom most magamnak is, és nem érdemes rosszallóan nyilatkozni róluk. Mint ahogyan tisztelettudó gyerekeket sem lehet úgy nevelni, ha a saját hatalmunkat és erőfölényünket használjuk, hogy megzabolázzuk őket. Érdemesebb a jelenség mögé látni. Mielőtt válaszolni akarnánk, az indítékot megérteni. Hogy talán abból fakad a liberális nevelés végét hangoztatók vádaskodása, hogy ők maguk félnek. Talán azért intenek arra, hogy szerezzük vissza a hatalmunkat a gyerekeink fölött, mert maguk a kontroll elvesztésétől félnek. Tán azért akarják elhallgattatni a követelődző gyerekeket, mert ők maguk belső csöndre vágynak.