(Lap)pangási idő

Éldegél a szomszéd bejáratban egy felelősségteljes családapa.

A koronavírus miatti kijárási korlátozások idején kialakított egy érdekes szokást. Interneten megrendelte a megrendelni valót (élelmiszert, miegymást), aztán ha hívott a futár, hogy közelít, kinézett az ablakon. Megmondta a futárnak, melyik az autója, a távirányítású autónyitóval fentről kinyitotta az autó csomagtartóját, és megkérte a futárt, helyezze bele a nagybevásárlást (és csapja le a csomagtartó ajtaját). Nyilván már előre kifizette az árut, utalással. Nem rohant le azonnal a zsákmányért (hagyta, hogy békében kivérezzen?), aztán a megfelelő óvintézkedésekkel felvértezve (maszk, kesztyű, sapka, sál) megközelítette személygépjárművét, amely a járvány hónapjai alatt méterre pontosan az ablaka alatt parkolt, soha el nem mozdulva onnan. Nyilván bevált neki a módszer, mert azóta is így vásárol. Egyben biztos lehet, hogy a számára legmegfelelőbb parkolóhelyre sosem parkol más autó (hiszen állandóan ő parkol rajta). A vírus előtt még más idők jártak: időnként használnia kellett az autóját, a szóban forgó parkolóhelyen ezért gyakran egy másik autó állt, szintén az övé. Ebben a másikban tartották a babakocsit (van nekik még egy harmadik is, a fekete, de az szolgálati, úgyhogy nem tartozik ide, hagyjuk is). Nem ismerek még egy embert, aki hozzá fogható felelősségérzettel kezelte volna a járványhelyzetet.

Ha az élet egyéb területein is ilyen alapos és megfontolt, nyilván szép kort ér majd meg.

Az embereken múlik, lesz-e második hullám, jelentette ki a hétvégén Igor Matovič miniszterelnök. Igazat mondott. Ha holnap valaki azt mondja, Igor Matovičon múlik, lesz-e második hullám, ő is igazat fog mondani, hiszen Matovič is ember. Ha holnapután valaki azt mondja, a politikusokon múlik, lesz-e második hullám, igaza lesz, hiszen ők is emberek. A politikus is volt ember – Selmeczi Tibor Szatelit című kabaréjában volt egy ilyen rovat, ahol a magyar honatyák és honanyák gyerekkori képein lehetett röhögni.

„Egyik délután a budapesti köztemető 27. parcellájának 14. sírhelyén nagy robajjal feldőlt a közel hárommázsás gránitobeliszk. Rögtön utána kettényílt a sír, és föltámadt az ott nyugvó halott, név szerint Hajduska Mihályné született Nobel Stefánia (1827–1848).” Így kezdődik Örkény István egypercese, címe Nincsen semmi újság. A feltámadt hölgy szóba elegyedik a temető aktuális közönségével (egy taxisofőr, egy bolgárkertész és egy horgászbot-készítő kisiparos), kérdezgetve őket, mi újság a szabadságharc óta. Nincsen semmi újság – derül ki a párbeszédből, épp csak annyi, hogy egész Budapesten (sőt már az egész világon) klórozzák a vizet, és a jelek szerint mindjárt esni fog. A volt halott erre csalódottan visszaereszkedett a sírba. A többiek meglepetten hümmögtek: „Pedig milyen jól elbeszélgettünk.”

A szerző a Vasárnap munkatársa