Lácsohi, morekám

Lácsohi, morekám, mik vagyunk?! Látod, ember? Csupa statisztikát rontó számadat. Mire teremté bennünket a Jóisten? Hát vagyunk szaporán minden falu szélén, régi, kopott, szebb időket látott parasztportákba beköltözve a szociális gondozás gyermekei. Pedig a mi gyerekeinknek is jó vóna mindennap iskolába menni, meg meleg ételt enni, meg jó ruhákba járni. Dehát ha az apánk nem nyakalt föl akkor, amikor először ellógtunk az iskolából, most már csak nézhetjük magonkat, milyen műveletlenek, lehetetlenek lettünk.

Segédmunkásnak nem születik senki. Mindenki embernek születik. Aztán, hogy mi lesz belőle? Hát ládd, itt vagyunk e. Járjuk a hivatalt, hangoskodunk, meg vannak, akik csórnak, meg elkötik az autókat, meg leszedik a vasúti kábelt fémhulladéknak. Meg vannak, akik eljárnak napszámba, meg külhonba, árkot ásni, csatornát pucolni.

Azok legalább nyugodtabban alszonak, ha nem kapja el őket a munkahivatal. Meg kijárunk néha Bécsbe kódulni is. Pedig azt má mink is szégyelljük. Hát ilyen az Isten. Törődik is meg nem is. Mert nekünk is tudni kéne, jobb vóna a gyereknek az iskola, jobb vóna, ha nem kapcsolnák le negyedévente a villanyt, meg jobb vóna, ha kereset vóna, munka meg fröccs is utána, meg egy csepp hegedű- és gitárzene estefelé. Jobb vóna!

Mert embernek születtünk, mert csak van érzés bennünk is. Hiába jártunk a héten is munka után. Várni kell. Várni! Meddig még? Meddig lesz ez a távolból idevándorolt nép a társadalom peremére szorult gondozást igénylő? Talán nem halat kellene adni, hanem meg kellene tanítani minket halászni. Hogy ne fekete bárányok legyünk már mindörökké.

Lácsohi, morekám, mik lehetnénk!