Kutya idők

A memorandum-gate két dologra volt jó. Először is, megmutatta, hogy Matovič addig barátkozik velünk, amíg jó gyerekek vagyunk, és nem kérünk tőle semmi komolyat. A másik: a vak is látja, hogy MKP-n belül komoly érdekellentétek vannak. Előfordul, hogy nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, és ha gebasz van, mindenki a másikra mutogat. Ebben persze nincs semmi új, érdekcsoportok, torzsalkodások minden pártban vannak, csak ahol nagyobb a pártfegyelem, ott nem teregetik ki ennyire a szennyest.

Ha a memorandum körüli cirkusz ezen érdekcsoportok ütközésének tudható be, az nem túl fényes jövőt vetít előre. Ne feledjük ugyanis, hogy az MKP tisztújítás előtt áll, hamarosan új vezetést kell választania. Két narratíva feszül egymásnak a párton belül az esemény magyarázata kapcsán, és mindkettőben van némi igazság. Lehet, hogy nem így kellett volna. De abban is van valami, hogy mikor, ha nem most. A helyzet az, hogy egy trianonos buliból nem lehet jól kijönni magyarként. Nincs olyan forgatókönyv, ahol egy ilyen „baráti találkozóról” jó szájízzel jönnénk el. Itt csak Matovič nyerhetett, és be is söpört mindent. El sem kellett volna menni. Persze akkor lőttek a jövőbeli fényes MKP–OĽaNO együttműködésnek, úgyhogy jó képet kellett vágni hozzá, és ki kellett hozni a helyzetből a maximumot. Ez van, ha nem mi osztjuk a lapokat.

A helyzet jól rávilágított arra a dilemmára is, amely előtt az MKP áll, lényegében az egész szlovákiai magyarsággal együtt.

A parlamenti képviselet hiánya miatt fontosnak tűnhet, hogy jó kapcsolatokat alakítsunk ki a kormánnyal. És miért is ne tennénk, főleg ha a kormányfő – legalábbis a szavak és a gesztusok szintjén – nyitott az ilyesmire. Persze, igazodnunk kell hozzá, hagynunk kell, hogy néha hülyét csináljon belőlünk és rá kell bólintanunk az ökörségeire. De cserébe nyugalom lesz, és talán akad egy-két pozíció a magyaroknak is. Miért ne? Csak kussolni kell.

Van egy másik út is. Ennek lényegét már 1981-ben megfogalmazta Földes László a Kopaszkutya című dalban:

„Le kell menni kutyába! Légy a kutyák királya! Ne királyok kutyája!”

(A klasszikusabb műveltség kedvelői Petőfi Sándornál is hasonló üzenetre lelhetnek a Farkasok dala/Kutyák dala verspárban, jelezve, hogy az a bizonyos balsors tényleg régóta tép.) Ez az út nehezebb és több konfliktussal jár. Ha ugyanis úgy döntünk, hogy nem mondunk le a saját méltóságunkról és arról a jogról, hogy a sorsunkról mi magunk döntsünk, akkor annak ára lesz. Kevesebb pénz, kevesebb pozíció, több vita, nehezebb boldogulás. Ráadásul senkire nem mutogathatunk, ha valami hülyeséget csinálunk. A szabadság felelősséggel jár és ez félelmetes is tud lenni. Egyszerűbb egy erős kezű vezetőt követni, aki ugyan néha odacsap, de gondoskodik is az embereiről.

Ezért félek egy kicsit az MKP tisztújításától.

Jó lenne, ha az elnöki pozícióért folyó harcban víziók, jövőképek, konkrét tervek csapnának össze, és nem az döntene, hogy ki van jóban Budapesttel, Matovičcsal, esetleg mindkettővel.

Az a baj, hogy eddig csak a könyöklés látszik, a pozícióharc. Tudom, hogy ez egy kutya helyzet. Nagy a tét, és ha rossz döntés születik, ez a tisztújítás akár az utolsó lehet. De választani kell: kutyák királya, vagy királyok kutyája. És nemcsak az MKP-nak, hanem minden szlovákiai magyarnak.

Ami engem illet, sajnos le sem tagadhatom, hogy kopasz kutya lennék (szó szerint). Ez nem jár túl sok előnnyel, de cserébe akkor ugatok, amikor jólesik. Apró szabadság ez, de sajnos csak az tudja igazán értékelni, akire már ráhúzták a szájkosarat.