Külügyi naivitás

Senki sem kételkedhet abban, hogy sikeres évet zárt a szlovák diplomácia. A pezsgőbontás azonban két okból is elmarad: egy normális irányultságú, külföldön is elfogadott kormánynak nem nagy kunszt eredményeket produkálnia, másrészt mehetünk a sóhivatalba a tavalyi eredményekkel, ha az idei év balul üt ki. Bár Murphy szerint minden elromolhat, a kedvezménytörvény körül kialakult szlovák–magyar vita elharapózása olyan üzenetet is tartalmazhat, hogy Pozsony nem törekszik kompromisszumokra (Budapestnek már nem kell bizonyítania, a NATO-ból bámul ránk kifele), ami semmiképpen sem jó. Eduard Kukan külügyminiszter szerényen csak stratégiainak nevezte az idei évet, fordulópontot emlegetett mind a NATO, mind az Európai Unió szempontjából. Gondolatmenete azonban helyenként naivnak tűnt, utoljára Mečiar külügyesei adták elő terveiket annyira leegyszerűsítve, mint Kukan. Ezzel nem arra célzok, hogy Kukan is Mečiar oldalán kezdte, csupán arra, hogy a HZDS-kormányok idején próbálták úgy eladni a külpolitikát, hogy teljesen független a belpolitikától.

Én lennék a legboldogabb, ha sikerülne év végéig lezárni az összes csatlakozási fejezetet az Európai Unióval, de valljuk meg, erre igen kicsi az esély. Gazdasági felkészültségünk alapján inkább 2006-ra tehető be-lépésünk, de minden bizonnyal nem ez lesz a legkomolyabb csatlakozási feltétel. A NATO-ról a külügyminiszter, ha lehet, még gyermetegebben nyilatkozott. Meghívásunk – szerinte – a NATO-misszió januári látogatásától, a márciusi brüsszeli megbeszélésektől és az Atlanti Tanács májusi ülésétől, a hadsereg reformjától és a közvélemény megnyerésétől függ. Mindkét esetben kihagyta a legfontosabb tényezőt: ki nyeri a parlamenti választásokat, pontosabban kinek sikerül kormányt alakítania. Mert történhet bármi Reykjavíkban, Brüszszelben, Prágában, bárhol, ha Pozsonyban nem az történik, aminek kell.