Kulturális veszteségeink XX.

The Show Must Go On. Ez jutott eszembe mai témánkkal kapcsolatban, hiszen a várva várt Queen-film bemutatójának hetébe léptünk. De mégsem erről lesz szó, hanem a Wellhellóról. (Lám, mégis lehet találni összefüggést a két zenekar között, kár, hogy nem fogadtam senkivel e tárgyban!) 
Magyarország egyik legnépszerűbb formációját a Fluor–Diaz páros alkotja, ezt mindenki tudja. (Jó: majdnem mindenki). A 2014-es Rakpart óta hasítanak, és azt is bemutatták, hogyan lehet egy albumnyi dallal évekig telt házak előtt turnézni. Film is készült róluk, szövegeiket fiatal irodalmárok elemzik. De mindeddig csak a két frontember körül forgott a világ, a mögöttük álló zenészeket szerintem azok sem vették észre, akik végigtomboltak már egy Wellhello-koncertet. A nevüket pedig csak a legodaadóbb rajongók tudnák felsorolni. 

Nos, múlt pénteken egy közleményből mindenki megtanulhatta a háttérmunkások nevét, mivel a teljes zenekar felmondott. Sőt, a főtechnikus és a monitorkeverős is, akiknek a létezéséről már tényleg csak a szakmabelieknek volt fogalmuk. Flour Tomi és Diaz kiadott egy rövid közleményt, amelyben szépen, cizelláltan fogalmaznak, hogy tudniillik egyre messzebb sodorta őket az élet a zenekartól. A kilépett zenészek közleményéből viszont egy eléggé durva, életveszélyes fenyegetéssel és rendőrségi feljelentéssel tarkított szétválásra lehet következtetni. 

A konfliktus híre péntek délután jelent meg az online sajtóban, másnap este jött a következő Fluor–Diaz közlemény, hogy máris összeállt az új zenekar és folytatják a koncertezést. Csak halkan jegyzem meg: a következő Wellhello-koncert november 12-én lesz, addigra öt-hat embernek kell megtanulnia a repertoárt. Ami akkor is komoly erőpróba, ha tudjuk, hogy meglehetősen egyszerű dallam- és ritmusvilágról van szó. 

Az eset mindenképpen kulturális veszteség, és egyszerre több dologra is rávilágít. Egy: mindenki pótolható. Négy-öt évnyi közös zenélés nem jelent semmit, ha egy olajozottan működő gépezetet, mondjuk egy pénznyomdát kell tovább üzemeltetni. A hiányzó alkatrészeket gyorsan pótolják, és a show folytatódik. Kettő: a siker könnyen az ember fejébe száll, és ahol a felek nem egyenlőek, azaz alá-fölé rendeltségi viszony van, miközben az elvégzendő munka mennyisége nagyjából egyforma, ott előbb-utóbb fellázadnak az elnyomottak. Három: a show-biznisz világa kiismerhetetlen. A rajongók sosem tudhatják, mi zajlik a kulisszák mögött, köszönnek-e egyáltalán egy-másnak azok, akik a koncert végén összekapaszkodva hajolnak meg.

A Wellhello esetében, úgy tűnik, folytatódik az adok-kapok, Fluor ugyanis tegnap azt is kifejtette, hogy abban a bizonyos SMS-ben nem fenyegette meg életveszélyesen a szaxofonosát (aki a rendőrséghez fordult). Szerinte az üzenet inkább „egy zenészek közti, felfokozott hangulatú kifakadás” volt. Azt a fűzfánfütyülőjét neki...!