Kulturális veszteségeink XVII.

A zsibongó utastérben keveset érteni belőle, de a néhány elcsípett mondatból ítélve romantikus történet lehet: „A hópehely, mire leért, könnycseppé változott. Lea megtörölte a szemét, és arra gondolt, hányadszor történik ez vele, mindig ugyanúgy.”

Kis leskelődés: harmincas fiatalember ül a volán mögött, kisimult arccal, elmélázva hallgatja Lea történetét. Lehet, hogy író, és jobb híján mostanában buszt vezet – a közlekedési vállalat már lasszóval fogja a sofőröket, néhány pozsonyi vonalon ritkították is a járatokat a létszámhiány miatt.

Mindenképp valami művészféle lehet, gondolom, de rögtön el is szégyellem magam, hiszen miért ne lehetne egy sima átlagember, aki szeret olvasni, szereti a hangoskönyveket, rádiójátékokat, ezért munka közben nem popzenét bömböltet. Olyan abszurd feltételezés ez? Ugye, nem?

A harmadik gondolatom, hogy mikor is hallgattam én legutóbb rádiójátékot? Mert ma is készülnek ilyenek – ha nem is olyan számban, mint régebben –, remek színészekkel, kiváló írók tollából. Csak hát a folytonos rohanásban, a napi robotban hajlamosak vagyunk elfeledkezni erről a kulturális lehetőségről. Valahogy úgy, mint a tejbegrízről, a tollaslabdáról vagy a Beatles-dalokról, pedig milyen jó dolgok ezek!

Ráadásul a hallgatott szöveg a fantáziánkat is dúsítja, hiszen el kell képzelnünk a szereplőket, a környezetet, a szituációt, amire azóta nem szorulunk rá, amióta mindent megmutatnak nekünk, szépen, szájbarágósan. Olvastam valahol, hogy a mai kamaszok már nem is a Google-ba ütik be a keresett kifejezést, hanem egyből a YouTube-ra kattintanak, hogy lássák is. Ezt ugyan nem nagyon akarom elhinni, de az irodalomkedvelő buszsofőrt se hinném el, ha más mesélné nekem.

Szóval, hogy ne bújjak ki saját kérdésem alól: bizony, legalább húsz éve nem hallgattam rádiójátékot, semmilyen nyelven. Csak tévét néztem párszor úgy, hogy közben a másik szobában vasaltam, és a hangok alapján elképzeltem a szereplőket, a környezetet, a szituációt – ez persze most nem ér pontot.

Pedig régen imádtam rádiózni, és mivel kerültem a bugyuta rágógumizenét, azokra a csatornákra tekertem, ahol beszéltek. És kifejezetten örültem, amikor elkaptam egy-egy rádiójátékot. Olyan élvezet ez, ami kikopott az életemből, vagyis személyes kulturális veszteség. Igyekszem majd visszacsempészni. És remélem, sikerült némi reklámot csinálnom ennek a „régimódi” zsánernek.