Kulturális veszteségeink VII.

És még aznap jött a hír: két hollywoodi producer már ott szaglászik a helyszínen, interjúkat készítenek a helyiekkel, a mentésben résztvevőkkel – anyagot gyűjtenek egy filmhez. A BBC szerint amikor megkérdezték őket, nem érzik-e tolakodónak a jelenlétüket, azt felelték, hogy sietniük kell, nem vesztegethetik az időt, mert egy csomó konkurens producer készül Thaiföldre ugyanezen célból.

Amikor a dolog kiderült, még csak nyolc fiút menekítettek ki a barlangból, egyáltalán nem volt biztos a happy end. Filmes szempontból azonban ez mindegy: akkor is rendkívül izgalmas a téma, ha tragédia árnyékolja be. Sőt, meg is van már a nézőríkató jelenet, hiszen egy búvár az életét adta a fiúkért.

Nem kellene megrökönyödnöm ezen. Tudom, hogy hálás meló igaz történetből forgatókönyvet írni. Még az unalmasabb filmeket is más szemmel nézi az ember, ha az elején kiírják, hogy „megtörtént események alapján”. Szóval az alapvető emberi kíváncsiságot elégítik ki a producerek – persze némi anyagi haszon reményében. Készült mozifilm a chilei bányászokról, akik 69 napot töltöttek a föld alatt (Antonio Banderasszal, de a biztonság kedvéért Jennifer Lopezt is szerepeltették benne), szinte valamennyi terrortámadásról, gépeltérítésről, túszdrámáról, cunamiról. Még a borzalmas norvégiai mészárlásról is.

De vajon kulturális értelemben nyer vagy veszít az emberiség ezzel a hiénatempóval?

Nézzük előbb a nyereség melletti érveket. Tegyük fel, hogy a híradásokból mindent tudunk az esetről, amelynek hollywoodi verziójára beülünk a moziba. Ilyenkor többletinformációkra vágyunk, a szereplők személyes profiljára, addigi életük fontos mozzanataira, egymáshoz való viszonyukra, a személyiségfejlődés stációira. Látni akarjuk a környezetet, a társadalmi közeget, a váratlan eseményre adott reakciókat. És elégedetten távozunk, hiszen most már „mindent tudunk” az esetről.

Viszont. Fogalmunk sincs, mennyit színezett a történeten a forgatókönyvíró, mit hagyott ki és mit tett bele az erősebb hatás kedvéért. Hollywoodban nagyon értenek ehhez, és azt is tudják, hogyan kerüljék ki az esetleges pereket, ha a valódi szereplők háborognának. Tehát a kép, amit kapunk, és amit valósnak fogadunk el, alaposan deformált lehet, megtűzdelve a műfaj állandó kliséivel (könnyezés premier plánban, összekapaszkodó szerelmesek, az események hatására újra egymásra találó párok, gyermekükért aggódó, kezüket tördelő anyák, bátor, rettenthetetlen mentősök, tűzoltók, katonák, ésatöbbi, ésatöbbi). A film megtekintése után már ezen sztereotípiák alapján gondolunk a valós eseményre, évek múltán is ezekre fogunk emlékezni. A hús-vér emberek pedig, akikkel mindez megtörtént, akik talán egész életükben nem tudnak szabadulni lidérceiktől, kénytelenek belenyugodni, hogy filmszereplők lettek. Hogy a hollywoodi producerek ellopták az életüket.