Kulturális veszteségeink V.

Egyrészt hajcsárként kell végighajtania a gyerekeket az irodalomtörténeten, másrészt olyan kötelező olvasmányokat kell követelnie, amelyeket hatvan évvel ezelőtt is követeltek a kollégái. Vagyis a nagyszüleink ugyanazt olvasták a suliban, mint mi, illetve a gyerekeink. Legalább van közös téma, amiről egy kamasz elbeszélgethet a nagyapjával, mondhatnánk – ám a helyzet bonyolultabb.

Induljunk ki abból, hogy nyilván nem a művek tartalmának bemagolása és az életrajzi adatok bifláztatása a cél, hanem az olvasás megszerettetése. Ám még mindig sokan gondolják, hogy az 5. és a 8. osztály között nem nagyon változnak már az olvasási szokások, vagyis aki negyedikig megszerette a könyveket, az már olvasó marad, aki pedig nem, annak annyi. Pedig a legkülönbözőbb felmérések mutatják, hogy sokan az 5. és a 8. évfolyam között szoknak le az olvasásról – és ebben talán a kötelezők is szerepet játszanak.

A zsúfolt tanterv alig ad teret a szabadon választott olvasmányoknak, a kortárs ifjúsági irodalomnak, a populáris irodalomnak, pedig sokaknál hetedikben-nyolcadikban dől el, olvasók lesznek-e. És ha ebben az időszakban a hagyományos kötelezőkkel nyúzzák őket, valószínűleg rosszat tesznek a középiskolai irodalomtanításnak is.

Emlékszem, mekkora kudarcként éltem meg hetedikben, hogy nem bírtam végigolvasni A kőszívű ember fiait. Pedig szerettem a könyveket, csak épp másmilyeneket – akkor tombolt a Rejtő-korszakom. Nem igaz, hogy ha valami populáris, akkor az csak vacak lehet, és ha valami a magasirodalom igényével készül, akkor az egyértelműen remekmű. Vannak egészen kiválóan megírt populáris művek, például Agatha Christie sokkal jobban írt, mint számos „elit” szerző.

Szóval olyasmit kellene a gyerek kezébe adni, amit élvezni tud – főleg a nyári hónapokban. Ehelyett sajnos „elveszítjük” azokat, akik képtelenek átrágni magukat a kötelezőkön. Lemondunk róluk mint olvasókról. A kudarcélményt ugyanis úgy fordítják le magukban, hogy az irodalom számukra egy bevehetetlen bástya – persze csak akkor, ha nem segít rajtuk valaki, mint rajtam Rejtő vagy Szabó Magda lányregényei. De nézzük a kortárs kínálatot. Sokan gúnyolják például az Alkonyat-trilógiát, de tudni kell róla, hogy az egyik legjobb magyar költő és prózaíró, Rakovszky Zsuzsa fordította magyarra. Az Alkonyat nyelvileg sem igénytelen, több nyelvi réteg van benne, a vámpírfiú például archaikusabban beszél, mint az emberlány. A szerző ráadásul egy klasszikus kamaszproblémát is felvet: a szüzesség értékét, elvesztésének jelentőségét. De Az éhezők viadalának is számos jelentésrétege van, Az emlékek őre pedig egy kiváló negatív utópia. Ez csak három azok közül a populáris művek közül, amelyek megszerettethetik az olvasást a srácokkal. Én a magam részéről úgy vélem, jobb egyáltalán nem foglalkozni egy-egy klasszikus szerzővel, mint feladni nyárra kötelezőnek, és egy életre megutáltatni őt a gyerekekkel.