Kulturális veszteségeink 42.

Vannak, akik ezt állítják ugyan, de másban reménykedtek, több elismerésben, vagy akár győzelemben is. Egy valaki azonban – remélhetőleg – ambivalens érzelmekkel nézegeti, amit kapott.

Alain Delonról van szó, és az ő Cannes-i életműdíjáról.

Ez a sztori sokakat még Tarantino visszatérésénél is jobban érdekelt az idei filmfesztiválon. Az imádott francia filmsztárról ugyanis kiderült, hogy szabadidejében előszeretettel pofoz nőket – bocsánat: fiatalabb korában művelte ezt rendszeresen, ma már egyáltalán nem. Viszont ma is ellenzi az azonos neműek házasságát, illetve szimpatizál a szélsőjobboldali Le Pen politikájával. Elsősorban a barátnőpofozás verte ki a biztosítékot egy feminista szervezetnél, amely petíciót indított, hogy Delon ne kaphasson életműdíjat, azaz tiszteletbeli Arany Pálmát Cannes-ban. Pár nap alatt 25 ezren írták alá, ami a kezdeményezőket is meglepte. És nyilván a fesztivál szervezőit is, mert eléggé béna mentegetőzéssel tűzdelt érvelést bocsátottak ki magukból: „A fesztivál elítél bizonyos megszólalásokat, de nem a véleménynyilvánítás szabadságát. Nehéz mai szemüvegen át megítélni olyan dolgokat, amelyek évekkel ezelőtt történtek, vagy amelyeket akkor mondtak” – nyilatkozta Thierry Frémaux művészeti igazgató, hozzátéve, hogy külön kell választani a francia színész munkásságát a véleményétől.

Nos, az indiánok kiirtása, a rabszolgatartás, a holokauszt, az amerikai feketék megbélyegzése is „évekkel ezelőtt” történt, mégsem nehéz „mai szemüvegen át” megítélni.

Legalábbis reménykedem benne. A szervezők mindenesetre gyorsan levették Delon arcképét a fesztivál plakátjáról, és a márciusban elhunyt Agnes Vardát tették a helyére. Ez akár tisztelgésnek is tűnhet a filmrendező(nő) előtt, legalábbis kevesen mernék állítani, hogy kényszermegoldás, úgyhogy tekintsük merveilleux, azaz zseniális ötletnek. Annál is inkább, mivel a művészeti igazgatónak azért is magyarázkodnia kellett, hogy a hivatalos versenyprogram 21 filmjéből csak négyet rendezett nő, noha a hollywoodi szexuális zaklatási botrányok után a cannes-i fesztivál chartában kötelezte el magát az esélyegyenlőség mellett. 

De visszatérve hősünkhöz: ezek után az lett volna a (rendkívül elegáns) megoldás, ha Alain Delon nem fogadja el a díjat, nem veszi át saját lányától, „könnyek között”, és esetleg mond valamit arról, hogy mennyire fontos neki a nézők véleménye, főleg a nőké, akiket nagyon tisztel. Nem ezt tette, megcsinálta a sírós performanszt, és sajnos sokakban csak ez fog megmaradni az idei fesztiválról, nem pedig a filmes felhozatal, amely a tavalyi harmatgyenge év után végre újra méltó volt Európa egyik legpatinásabb filmfesztiváljához.

Én a magam részéről mindig is kedveltem Delont. Ahogy Woody Allent, Kevin Spacey-t és R. Kellyt is. Egy ideje viszont egyikőjükre sem tudok olyan tisztelettel nézni, mint annak előtte. Mert szerintem egy körülrajongott sztár magánélete nem választható szét a művészi munkájától. Ha szétválasztható lenne, akkor Hitler festményeire is azt mondanánk, hogy nagyon ügyes mestermunkák, nem véletlenül érnek olyan sokat a gyűjtők számára.