Közös érdek a ciprusi rendezés

Erre a legmarkánsabb példa a Temelín ürügyén kirobbant osztrák–cseh konfliktus, a bécsi kormánykoalíció kisebbik pártja az atomerőmű bezárásától tenné függővé Prága felvételét az EU-ba. Teljesen nyilvánvaló, hogy Haiderék ezzel a kampánnyal, a nemrég megtartott aláírásgyűjtéssel saját pecsenyéjüket sütögetik, az osztrák polgár hagyományos és egyébként tiszteletre méltó atomerőmű-ellenességét meglovagolva próbálnak javítani az FPÖ csökkenő támogatottságán. Ugyanis nem ez a kérdés kezelésének módja, amire Brüsszel állásfoglalása mellett épp a múlt év vége felé született osztrák–cseh megállapodás is rávilágít. A Temelín-ügynél sokkal keményebb diónak ígérkezik az évtizedek óta húzódó ciprusi kérdés rendezése. A hazai sajtó nemigen foglalkozott vele, de például a londoni Financial Times két hete arra hívta fel a figyelmet, hogy Görögország leblokkolhatja a bővítési folyamatot, ha Ciprust nem veszik fel az első körben az Unióba. Ezt megelőzően viszont Bülent Ecevit török kormányfő keltett feltűnést politikai berkekben kijelentésével: ha az EU anélkül veszi fel Ciprust, hogy az északi országrész önállóságát elismerné, akkor Törökország annektálja Észak-Ciprust. Az érdekesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy Ecevit volt az, aki egy görög provokációt követően, 1974-ben török csapatokat küldött Aphrodité szigetére, s az azóta is kettéosztott szigetország északi részén 1983-ban kikiáltott Észak-ciprusi Török Köztársaságot ma is egyedül csak Ankara ismeri el önálló államként. Egyébként ami az uniós érettséget illeti, az Európai Bizottság novemberi jelentése Málta mellett éppen Ciprust említi a leginkább felkészült tagjelöltként.

Mennyire reális az egyik oldalról Athén, a másikról Ankara fenyegetőzése? Amellett, hogy természetesen nem hagyhatók figyelmen kívül, jócskán tartalmaznak taktikai megfontolásokat is, hiszen a helyzet elmérgesítése senkinek sem érdeke, amit a válság kezelésének újonnan beindult mechanizmusa is bizonyít. Egy december eleji megállapodás értelmében közvetlen tárgyalások kezdődtek Glafkosz Kleridesz ciprusi (görög) elnök és Rauf Denktas ciprusi török vezető között. Január közepén úgy döntöttek, hogy hetente háromszor tartanak találkozókat a kettéosztott főváros, Nicosia ENSZ-ellenőrzés alatt álló ütközőzónájában, s ezeken Alvaro de Soto ENSZ-megbízott is részt vesz. Ez már önmagában is nagy előrelépés, bár a kiszivárogtatások szerint az első konzultációk nem hoztak előrelépést az újraegyesítés, a hatalommegosztás kérdéseiben. Az évtizedek óta bebetonozott álláspontokat tekintve nem is lehet túl gyors megoldásra számítani, egyelőre a felek állítólag csak az elmúlt évtizedek – elmúlt századokban is gyökerező – kölcsönös sérelmeit vették számba. A görög és a török ciprióták párbeszédének nyomon követése e szempontból hordoz üzenetet Közép-Európa népei számára is: túl kell lépni a sérelmek felhánytorgatásán, mert ezzel a módszerrel soha, sehol, egyetlen közös problémát sem sikerült megoldani. Nem használ az ügynek a ciprusi válság egyoldalú megközelítése sem. Az tény, hogy a nemzetközi közvélemény inkább görögpártira hangolódott, a török katonai inváziót az ENSZ sohasem ismerte el. Athén az EU tagjaként már házon belül van, ezzel szemben Törökországnak óriási adósságai vannak a demokrácia, az emberi jogok tiszteletben tartása terén, különösen a kisebbségekkel – például a kurdokkal – való bánásmódot illetően. Viszont az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a történelmi közelmúlt ciprusi válságának kirobbantásában a főszerepet mégiscsak a görögök játszották.

Ciprus 1570-ben került török uralom alá, s csak 1878-ban engedte át a szultán Angliának, amely 1960-ban elismerte a szigetország függetlenségét. Akkoriban közel 80 százalék volt a görög és 17-18 százalék a török lakosság aránya. Az új állam alkotmánya 70:30 százalékban rögzítette a görögök és törökök részesedését a hatalomból, s kimondta az enózisz, vagyis a Görögországhoz való csatolás tilalmát. Egyik fél sem volt elégedett ezzel az alkotmánnyal, s Makariosz érsek-államfő 1963-ban lényegében alkotmányos puccsal teljesen kizárta a törököket a kormányzásból. Az ekkor kirobbant fegyveres összetűzések megfékezése érdekében az ENSZ békefenntartó alakulatot küldött a térségbe, amely azóta is ott állomásozik. 1967-ben Görögországban katonai junta vette át a hatalmat, ezt követően számtalan atrocitás érte a ciprusi török falvakat. Athénban a fekete ezredesek úgy döntöttek, hogy felszámolják Ciprus függetlenségét, 1974 júliusában a görög Nemzeti Gárda megtámadta Nicosiában az elnöki palotát; a függetlenségpárti Makariosznak sikerült Máltára menekülnie. A görög puccsisták törökellenes kegyetlenkedéseire válaszul Törökország negyvenezer katonát dobott a szigetre, a török csapatok először a sziget több mint húsz, majd pedig 37 százalékát elfoglalták. Északról vagy 200 ezer görög menekült délre, délről vagy 40 ezer török északra, ahová időközben hozzávetőleg 100 ezer anatóliai törököt telepítettek. A mérleg: kegyetlenkedések, fosztogatások, sok száz halott mindkét oldalon. Athénban a fekete ezredesek hatalma nemsokára megbukott, de a ciprusi probléma megmaradt.

A most kezdődött tárgyalások részleteiről nem sokat tudni, hiszen a múlt héten még Kofi Annan ENSZ-főtitkár is felszólította a feleket, hogy tartsák tiszteletben a hírzárlatot. A két fővárosban elhangzott nyilatkozatokból annyit azért tudni lehet, hogy a törökök két egyenrangú fél laza konföderációját szorgalmazzák, a görögök viszont, az ENSZ-határozatokra hivatkozva, két közösség föderációjáról beszélnek. Ennek ellenére mindkét fővárosban bizakodóak voltak az első tárgyalási fordulók után, Iszmail Cem török külügyminiszter azt mondta, most jobbak az esélyek a megegyezésre, mint a korábbi években, mert „léteznek új tárgyalási alapelvek”. Törökországnak létérdeke az uniós tagság elérése, márpedig Brüsszel feltételül szabta Ankarának, hogy működjön együtt az ENSZ-szel a Ciprus újraegyesítését célzó erőfeszítésekben. Optimista megfigyelők szerint éppen az uniós tagság reménye hangolhatja Ankarát is meg a ciprusi feleket is a kompromisszumok keresésére. Ami az összefüggéseket tekintve, minden tagjelöltnek, így Szlovákiának is érdeke, még ha ezt nem is tudatosítjuk kellőképpen.