Kommunikáció és személyiség, beszéd és testbeszéd

A pszichológia az 1960-as években fogalmazta meg a kettős kötés (double-bind) kapcsolatot a skizofrénia kommunikációs hátterének kutatásával kapcsolatban. E szerint a nevelők egyike (többnyire az anya) elutasítást mutat, ha gyermeke közelít hozzá, hogy szeretetet kapjon. Ezt az elutasítást, a gyermekkel szembeni rejtett ellenségességet többnyire letagadja és látszólag szeretetteljes viselkedéssel fedi, így létrejön a kettős kötés helyzete. A kettős kötés megteremtője kettős nyelvvel ad ellentétes parancsokat (információkat). Ez tönkreteszi a gyermek személyiségét, hiszen inkább hajlik arra, hogy az anyja szeretetteljes viselkedését fogadja el, minthogy felismerje a becsapást. Ez azt jelenti, hogy be kell csapnia önmagát, hogy támogassa anyja becsapási manőverét. A túlélés érdekében saját belső üzeneteit éppúgy hamisan kell értelmeznie, mint mások üzeneteit, s ez tönkreteszi az identitás kialakulását.

Kommunikációs zavarokkal találkozunk szinte mindenütt. Felsorolnék pár példát, amelyek szinte az „utcán hevernek”. Magyarországon a volt miniszterelnök polgári kormány miniszterelnökének vallotta (vallja?) magát, ám teljesen mást kommunikált (kommunikál!) a lakosság felé, magára haragítva azt a vékony réteget is, amely tényleg polgári értékeket követ. Pl. egy polgári értékeket magáénak tudó miniszterelnök kamerák össztüzében nem pózol nyakig véresen és paprikásan, mint ahogy tette a békéscsabai kolbásztöltőversenyen, vagy nem fog kezet zsebre tett kézzel, nagyon „magasról” országa konzuljával protokoláris rendezvényen. A nemrég elhunyt, általam nagyra becsült Rákos Péter, a prágai Károly Egyetem tanára egy beszélgetés alkalmával így fogalmazott: Magyarországra a polgárság (a polgári értékrend) amilyen későn érkezett, olyan korán távozott. Talán ezért is kellene a polgári értékekkel kicsit óvatosabban bánni, mivel tanítani nagyon nehéz, ha nem abban nőtt fel az ember, és előfordulhat, hogy kommunikációja révén önmaga karikatúrájává válik.

Egy tanszékvezető egyetemi tanár, aki a család fontosságáról és szerepéről írt kiváló tanulmányokat, elmondta, milyen boldogság tölti el, hogy volt feleségének (akinél gyermeke maradt) nincs munkája, és hamarosan nem lesz mit enniük. Egy kiváló pszichodramatikus tanár, aki tanításain a családi kapcsolatok érzelmi súlyára hívta fel a figyelmet, valahogy „elfelejtett” foglalkozni, „kommunikálni” érkező feleségével és másfél éves gyermekével a laza beszélgetést folytató társaságban, amely többnyire pszichológusokból állt. Búcsúzásnál is csak egy száraz „sziasztok” hagyta el száját, testbeszéd nélkül. Ezután nehéz tőle bármit is elfogadnom abból, amit át szeretett volna adni.

Hamarosan önkormányzati választások lesznek. Plakáterdők borítják a hirdetőtáblákat. Akad jelölt, aki olyan képet vág, mintha vakbélműtétre várna, egy másiknak mosoly fagyott az arcára, a „mindig mosolyogj” jelszó szerint, egy harmadikon bohócként vigyorog. A vakbélműtétesre nem szavazok, hiszen nem szeretem a depressziós embereket, különösen, ha polgármesterek akarnak lenni. A mindig mosolygó, de befelé síró emberek sem tartoznak a kedvenceim közzé, a bohócok pedig végképp nem. Akkor kire szavazzak? A programokat tele van ígéretekkel, amelyek vagy megvalósulnak, vagy nem. Marad a személyes találkozás, ahol igyekszem majd eldönteni, hogy kommunikációjában melyik a hiteles és melyik hazudik, anélkül, hogy tudna róla. Arra fogok szavazni, aki kommunikációs csatornáin (verbális, testbeszéd, metakommunikáció) ugyanazt az információt közli, mivel az az ember hiteles. Remélem, lesz ilyen.

A szerző pszichológus