Kommentkultúra

Az egyetemes emberi kultúrtörténet réges-régi tanulsága, hogy az újítások, az innovációk jó eséllyel némi gonddal is járnak. Hogy a kerék feltalálásánál ez így volt-e, azt források híján nem tudhatjuk, ám az emberi faj mindenkori jellemzőit elnézve, akkoriban sem mehetett minden csont nélkül. Ma viszont a digitális forradalmak zajában élve többé-kevésbé elég jól tisztában lehetünk azzal, hogy már pusztán az okostelefonok megjelenése mekkora kihívást jelent kis életünkre nézve. Eszközök, felületek, gyakorlatok egész sora szakadt ránk szinte egyik pillanatról a másikra, nem csoda, hogy nem egészen vagyunk képesek jól bánni velük. Természetesen számos csúnyaságért a profitéhes cégeket kérhetjük számon (lásd erről a csaknem két héttel ezelőtti komáromi beszélgetést Pető Péterrel és Gazdag Józseffel a Kikötő – Polgári Szalonban), ám nehéz lenne elvitatni az egyének felelősségét, határozza meg bármennyire is a kereteket a kapitalista realizmus. Ha valaminél, hát akkor a beszédkultúránál legalábbis jó eséllyel tételezhetjük fel a személyes felelősséget.

Kollégáimmal nap mint nap találkozunk azzal, hogy például a kommentárszekciók „elszabadulnak”, s a gyümölcsöző diskurzusok helyébe valami nagyon más lép. Szólhatna utóbbiról is a történet, mégis inkább az előbbi dominál. Jelen cikk nem az első, s bizonyára nem is az utolsó szöveg a témában, ami – mint ki-ki kiskertjéből a kiirthatatlan gyom – újra és újra előbukkan.

A kommentkultúra uralkodó viszonyai különösen történeti perspektívában festenek rondán. Minden más ívású, főként pszichológiai magyarázat alapján jobban érthető, hogy sokan miért viselkednek úgy, ahogy a kommentszekciókban vagy az idővonalukon – a történeti szempont azonban különös szomorúságot ad a problémának. „K-Európában” élve, s visszatekintve annak elmúlt 100 évére ugyanis elég gyorsan beláthatjuk: a szabad szó nagy kegy.A még élő legidősebbjeink közül sokan tudnának kényelmetlen történeteket mesélni – hál’ istennek, mesélnek is – arról, hogy főleg a 20. század közepén összetorlódott kegyetlen rezsimek mit is műve-tek a szabad szóval. Szinte turkálhatunk a sötét tónusú metaforák között, annyi válaszlehetőség adódik. Úgy tűnhetne, a gondoknak 1989 környékén végük szakadt – miközben nem is! Manapság a rendszerváltások után (!) született s a mindennapjait már felnőttként tengető generáció is tudhatja, hogy a mégannyira pontos, őszinte és helytálló nyilvános vélemények is visszaüthetnek. Mert „rossz” helyre ment a lájk. Mert a komment „megbántotta” a pártelnököt, a miniszterelnököt vagy bárki mást a tótumfaktumok közül. És így tovább. Kicsiny országainkban is van erre példa bőven, de hogy mást ne mondjak, a jelen Oroszországában egészen biztosan a súlyosan aktuális jelenségek közé sorolható. Vigyázat: nem a bizonyos „szint alatti” hozzászólásokról beszélünk most, hanem azokról a gondolatokról, amelyek a fűszerként szolgáló irónia vagy esetleg cinizmus mellett a király mindenkori meztelenségét leplezik le, egyúttal termékennyé teszik a vitákat, a társadalom szekerét pedig előbbre taszajtják.

Egy szó mint száz: ahogyan a szabad szó kincs volt például az 50-es években, úgy kincs ma is – feltéve, hogy a kimondója vagy leírója képes vele bánni. A digitális világ felületei minden ellentmondásosságuk ellenére egyértelmű lehetőséget jelentenek, vagyis egy olyan szellemi mozgásteret, amelyről korábban sokan még csak nem is álmodhattak. A profitéhes, adathalász, ne adj’ isten titkosszolgálati körítést, illetve az újítás jelentette csapdákat persze egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagyni – ám hogy a nevezett lehetőséget hogyan használjuk ki, azért kivételesen mindenki saját maga felel.