Kolbájsz – a magyar konyha válasza a gasztroglobalizációra

Hétvégén Budapesten kiszakadt a programzsák. Az e sorok íróját is a magyar fővárosba csábító Nemzeti Vágta „tövében”, Vajdahunyad várában hal- és vadételfesztivál, mögötte a Városligetben a Petőfi-csarnok búcsúbulija. Közép-Európa legszebb sugárútját, az Andrássy utat a mobilitás hete bénította meg, és változtatta gigantikus sétálóutcává. A Várnegyedben az édesszájúak kóstolgathattak csokoládét, és a színházak is az elmúlt hétvégén engedtek betekintést hátsó traktusaikba a Színházak Éjszakáján. És amikor több tízezer ember cirkulál Budapest utcáin, azoknak enni is kell, hisz ki az, aki csupán szellemi táplálékkal kihúzna egy teljes hétvégét?!

Magyar nyelvünk újabb fronton veszített a globalizálódó világban, amikor az utcán, zacskóból, papírtálcáról vagy éppen marokra fogva fogyasztható ételek nemzetközi megnevezése, a street food helyébe nem tudott versenyképes magyar elnevezést kínálni. A szociolingvisztikai jelenségeket felturbózva és leegyszerűsítve persze megérthető a folyamat, a szocialista gasztrokultúrának nem volt eleme a street food. A rendszerváltás után jött jelenség, miután nem talált magyar nevet, meghagyta az eredetit. Szóval, miközben az utcán embertízezrek cirkulálnak, akik a csőre töltött hétvége egyetlen programjáról sem szeretnének lemaradni, nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy másfél–két órát veszítsenek azzal, hogy beülnek egy étterembe, hisz közben elrobog mellettük az élet, vissza kell érni az előfutamra, ahol felvidéki versenyzők is indulnak, meg kell nézni a csokimasszát keverő Liptai Claudiát stb. Ilyen feszített tempó mellett csak olyan kaja jöhet szóba, amit magunkkal tudunk vinni, vagy különösebb időveszteség nélkül a helyszínen el tudunk tüntetni.

E sorok írója ebből a szempontból is konzervatív: általában végignézi a kínálatot, aztán eszik egy sült kolbászt, az a biztos felkiáltással. Bár most úgy tűnik, a streetfood-apostolok az én szívemhez is megtalálták az utat. Szinte mindegyik, általam felkeresett hétvégi fesztiválon ott találtam a Kolbice standját. Kóstolgassuk először a szót. Hát, még szokni kell. Hangalakjával számomra a magyar gasztronómiában már létező csusz-pájz szót evokálja. A kolb-ot értem, az a kolbászból, kalbászból, kóbiból – kinek hogyan tetszik – van. De itt ez az ice. A jeges kolbász nem jó. Talán inkább a fagyit jelentő ice cream környékén kell keresgélnünk, a kolbászt a kolbájszosok ugyanis fagyitölcsér formájú tésztába aprítják, mielőtt nyakon öntenék szósszal. A kolbájsz a magyar tortilla, a magyar konyha válasza a globalizálódó gasztronómiára, miként a kenyérlángos a pizzára. És bár a hangalakkal továbbra sem tudtam megbarátkozni, mert a kolbászízű fagyi képzetétől kilel a hideg, a termék maga finom, és közelebb viheti a hagyományos magyar vásári sült kolbászt a fiatalabb, vásárokra már nem, csak fesztiválokra járó generációhoz, és az azt nem is ismerő külföldiekhez. Sőt, formája és állaga okán akár Közép- és Dél-Amerikát is meghódíthatja. És bár én valószínűleg maradok a hagyományos formánál, a kísérletező kedvűek mindenképp próbálják ki leleményes népünk újabb felfedezését!