Kočner győzött?

Nehéz csalódottság nélkül írni a Kočnert és Zsuzsovát felmentő ítéletről, mert pontosan azokat a zsigeri, cinikus ösztönöket erősíti meg, amelyek mindannyiunkban ott vannak, ha az államról, politikusokról, maffiózókról és bírákról esik szó. Hát persze, hogy felmentették őket, hát persze hogy nem fognak megbűnhődni, hát nem vetted még észre, hogy itt mindenkit meg lehet venni – ezek azok a zsigeri reakciók, amiknek nem szabad most engedni, bármennyire értelmetlennek, szélmalomharcnak tűnik is az igazságért folytatott küzdelem. Mert ha feladjuk, akkor a gyilkosok győztek, ezt pedig nem engedhetjük.

Az ítélet kihirdetése olyan volt, mint egy pofon, mint egy váratlan gyomros a társadalom számára. A parlamenti választás óta (a pandémia ellenére) ápolgattuk a reményt, hogy itt és most leszámolunk a maffiaállammal. Ha ez a remény egy kis, törékeny virág volt, ami épp csak gyökeret eresztett a februári választás után, akkor a Kočnerékat felmentő ítélet egy T-34-es tank, ami a földbe gyalulta a virágocskát, minden reményünkkel együtt. Fábry Sándor egyik régi szkeccsében hangzik el a következő alapvető igazság: „Mer´elvtársak: ami ami, az az.” És hát „ez” a felmentő ítélet nagyon „annak” tűnik. Nem csoda, hogy megindultak a találgatások és Szlovákia hirtelen ötmillió jogász és nyomozó országa lett: „Persze, hogy elengedték, hiszen a börtönben még véletlenül énekelni kezdene. Zsuzsovát pedig ugyanezért kellett kihozni, mert ő Kočnert márthatta volna be” – hangzik a következtetés, amivel első blikkre elég nehéz vitatkozni.

De mi van, ha nem ez történt? Mi van akkor, ha nincsenek sötét patrónusok, akik a háttérből mozgatják a szálakat? Mi van akkor, ha a Kuciak-gyilkosság felderítése során mindenki a lehető legtöbbet hozta ki magából, a rendőrségtől kezdve az ügyészeken keresztül egészen a bírákig? Mi van akkor, ha ebben ennyi volt? Mi van, ha tényleg nem elégségesek a bizonyítékok, ha ennyi alapján nem lehet elítélni ezt a két embert? Egy jogállam végül is így működik. El tudnánk ezt fogadni? Egyelőre biztos nem, túl nagy a köd, túl sok a kérdés és az elvarratlan szál. Az ügyet talán legjobban ismerő újságíró, Monika Tódová a Denník N podcastjében azt mondta, hogy a bíróság szenátusában lényegében alkalmatlan személyek ültek, akik nem kommunikáltak egymással és egyszerűen nem bírtak egy ekkora volumenű üggyel. Ezért fordulhatott elő, hogy a szenátus elnökét – aki ténylegesen ismerte az ügy részleteit – leszavazta a két, kevesebb információval rendelkező bíró, akik nem vették a fáradtságot, hogy beleássák magukat a 23 ezer oldalas ügyiratba. Tódová szerint ez magyarázhatja azokat az ellentmondásokat is, amelyek az ítélet indoklásában vannak. Ha tényleg ez a helyzet, az nem fest jó képet a szlovák igazságszolgáltatásról, de így még mindig él a remény, hogy a Legfelsőbb Bíróság kiköszörülheti a csorbát, ami az igazságérzetünkön esett.

Egy biztos: az igazságszolgáltatás megtisztításáért folytatott küzdelem nem egy gyors sprint lesz, inkább maraton, ahol sok múlik a kitartásunkon. Egyszerű emberként nem sokat tehetünk azon kívül, hogy figyeljük az eseményeket, kérdezünk és magyarázatot követelünk. Ez kevésnek tűnhet, de létfontosságú. A bűnösök ugyanis semmit sem szeretnének jobban, mint hogy az ügyet apátia és érdektelenség övezze, a felmentő ítéletről olvasva pedig csak rezignáltan legyintsünk. 

A nagyhalak befutnak, Kočner győzött? Csak akkor, ha hagyjuk.