Koalíciós héjanász

Percről percre dúlnak a csókos ütközeteik, Fico száll a Nyárból, űzve száll, Danko felborzolja a tollát szerelmesen: ez az utolsó nászuk nékik. Egymás húsába beletépnek, s lehullanak az őszi avaron. Ó, Ady Endre, a Lédát marcangolva szerető Ady Endre sem gondolhatta, hogy egy évszázaddal később egy politikuspáros meghaladja majd eget s földet rengető szerelmi történetét. A lánglelkű költő héjanásza az avaron Fico és Danko szerelemtornádójához képest kutyafüle kakaóval. Pedig a szoknyapecér hírében álló Fico sem gondolta volna korábban, hogy egyszer ilyen vad haláltáncba keveredik egy politikai partnerével. Ő a választások előtt inkább egy Csinszkára vágyott, egy nyugodt, csendes, szende Csinszkára, akinek már vénülő kezével foghatja meg a kezét, nehogy elcsórja előle az a sunyi cemende utolsó falatot is a terített asztalról. De mégis egy féktelen, mindig többet akaró, követelőző Lédát kapott, akit már az áldatlan szerelmi háromszögben a megcsalt férj, Diósy Ödön szerepébe kényszerült Bugár Béla sem tart vissza a tombolástól – inkább csendben kivárja, míg elvonul a vihar. 

Csak az a baj, hogy ez az egész nem versszerelem, hanem véresen komoly. 

Az ország jövője, reputációja, és súlyos eurómilliók forognak kockán. Mert míg az ország ennek a két szép szál férfiúnak a se veled-se nélküled kapcsolatától hangos – ahol sosem lehet tudni, mit hoz a következő, áldott pillanat – addig ez a bizonytalanság szép lassan végképp megmérgezi a közéletet. Arról már mindenki megbizonyosodhatott, hogy amikor a koalíciós pártelnökök a jó és sikeres kormányzásról meg a stabilitás szükségességéről beszélnek, akkor nem jön más ki a szájukon, csak meleg levegő (bár a Slota vezette SNS még azzal is képes volt üzletelni, ha emlékezik rá a kedves olvasó). Nem is beszélve arról, hogy az egyszeri emberben heves csuklási rohamot vált ki, ha eszébe jutnak Fico szavai, hogy ez a kormány gátat vet majd a szélsőségeseknek. Mert hiába derül fény Kotlebáék sunyi üzleteire nap mint nap, hiába csinálnak magukból totális hülyét szinte percenként, népszerűségük nem hogy csökkenne, inkább nő. Nap mint nap emberek tucatjai, százai vágják a sarokba az újságot azzal, hogy elegük van az uralkodó elitből, a háttérben mutyizó, sunyi hivatalnokokból, a pofátlanul nyerészkedő, arrogáns vállalkozókból, és a nap mint nap előbukkanó botrányokból. És másra fognak szavazni, nem a „standard pártokra”. Mindegy, kire, csak nem rájuk. 

Ezt viszont szerelmeseink is tudják. Ezért sem írta meg még senki az elbocsátó szép üzenetet. Ám minél tovább tart a héjanász az avaron, annál rosszabb lesz a helyzet. 

A koalíciós partnerek azt mondják, nincs alternatívája a jelenlegi kormánynak, hiszen dőltükre Tökmag Jankók lesnek, s meg kell maradniuk Herkulesnek. Ez szépen hangzik, csak nem igaz: van alternatíva, csak nem jobb, és láthatóan nem is rosszabb, mint a jelenlegi, legfeljebb még bizonytalanabb. 

Jobb alternatíva csak akkor jöhet, ha óriási szerencsénk lesz, és ebből a káoszból nem újabb szörnyek születnek, hanem tisztességes politikusok. Addig viszont vigyorogni fognak ránk, s ülnek az aranyon meredten a disznófejű Nagyurak. S mi simogathatjuk sertéstestüket. 

Most, hogy így belegondolok, Ady mégiscsak sejthetett valamit...