Klímagörcsök

Nézzük először a tényeket: New Yorkban összegyűltek az országok államfői, hogy elmondják, mennyire szívükön viselik a környezetvédelmet. Majd a klímakutatás felkent papjaitól elhangzott pár riasztó szám (ha nem tesszük ezt és ezt, pár éven belül kimúlik a Földünk), a résztvevők megették a feltálalt fogásokat és hazamentek. Aki nagy áttörést várt, az… nem naiv, csak most jött le a falvédőről. Áttörés évtizedek óta nincs, és erről elsősorban nem a galád ipari biznisz tehet. Az ENSZ az utóbbi években még nagyobb gittegyletté vált, mint a hidegháború idején volt: senki sem veszi komolyan. Ami még nagyobb gond: a klímacsúcsok ajánlásainak elfogadását általában pont a legnagyobb szennyezők blokkolják, pl. az Egyesült Államok vagy Kína. Amelyek pedig próbálják komolyan venni a klimatológusok ajánlásait, nagy igyekezetükben hatástalan és populista lépéseket tesznek. Például az Európai Unió. Nagy hévvel kezdte támogatni a bioüzemanyagok előállítását, pedig ezzel egyrészt nem csökkent a károsanyag-kibocsátás, másrészt egy sor fejlődő országban sikerült éhínséget előidézni – merthogy az élelmet üzemanyagként tüzeljük el a motorokban.

Ehhez hasonló az autó fogyasztásával kapcsolatos történet. Az egyre szigorodó kibocsátási normáknak csak úgy tudnak megfelelni az autógyártók, ha az egyre kisebb motorokra turbót tesznek, s megfelelően „kalibrálják” a fogyasztást. A gyártók úgy építik fel a motort és az autót, hogy a fogyasztást hitelesítő tesztsorozaton érjen el minél jobb eredményt. Az, hogy a valóságban egy turbóbenzines motor – amely a szigorú normák miatt vált csak „népszerűvé” – többet eszik, mint papíron, csak egyvalakit zavar: a fogyasztót. A gyártók teljesítették az irreálisan alacsony károsanyag-kibocsátási normát, az unió pedig elmondhatja: teljesítette vállalását. A gyártók jórészt nem PR-szempontból nyomják le művileg a fogyasztást – a vevőket nem lehet sokáig átvágni –, hanem azért, hogy megfeleljenek az előírásoknak. A klímával kapcsolatos fő probléma mégis az, hogy az egész hitvitává vált.

Az egyik oldalon megrögzött szkeptikusok, a másikon pedig évente kataklizmával fenyegetőző kutatók. Pedig Földünk klímája a múltban is jelentősen változott, amikor az emberi tevékenység elhanyagolható mértékű volt, vagy egyenesen semmilyen. S itt ne csak a dinoszauruszok korára gondoljunk, az elmúlt ezer évben is komoly hőmérséklet-ingadozások voltak (pl. a középkor végétől a 19. századig tartó ún. kis jégkorszak). Józan hangok figyelmeztetnek – csak a klímakakofóniában alig hallani –, hogy nagyon keveset tudunk Földünk működéséről, s így azt sem tudjuk pontosan felmérni, milyen természeti jelenség írható az emberi tevékenység rovására, s melyik nem. Ha megnéznénk, 10–20 vagy 30 éve milyen előrejelzések készültek, azt látnánk, hogy – kis túlzással – Földünknek már rég lakhatatlanná kellett volna válnia. A klímakutatók riogatós típusa így maga alatt vágja a fát, ugyanis aki menetrendszerűen kiált farkast, annak egy idő után már senki sem hisz. Környezetünk megóvása tényleg több figyelmet érdemel, csak ehhez normális vita és valós megoldási javaslatok kellenének.