Kísérletező Európa

Igazán komoly döntések – az energiapiacok liberalizálásával és a Galileo-programmal kapcsolatos határozatokat leszámítva – nem születtek a barcelonai EU-csúcson, de nem is ez volt az elsődleges cél. Két éve ugyanis azt határozták el a tizenötök, hogy a tavaszi, úgynevezett kötetlen csúcsok elsődleges feladata a 2000 márciusában elfogadott lisszaboni stratégia értékelése lesz. Most a katalán fővárosban ehhez hozzávették a 13 tagjelölt tesztelését: a várományosok első ízben kapcsolódhattak be a komolyabb munkába, nemcsak kirakatrendezvényen, vagyis díszebéden vagy díszvacsorán vehettek részt. Nehéz megítélni, hogy e bemutatkozás valójában hogyan is sikerült, hiszen minden tagjelölt ország kormányfője a lehető legpozitívabban nyilatkozott a saját szerepléséről. A házigazda spanyolok sajtója ennél sokkal kritikusabb volt, például az Expansión azt írta, hogy a jelöltek szereplése nem volt pozitív, nem készültek fel a felszólalásokra, csupán „tartalmatlan általánosságokra, közhelyekre szorítkoztak“. Nos, ebből is lehet tanulni, s ne legyen szégyen bevallani: a tizenhármak elsősorban tanulni mentek oda. Az igazán kemény dió a lisszaboni stratégia, nemcsak tagországonként, hanem az egyes országokon belül is másként ítélik meg a szakértők. Lisszabonban mondták ki, hogy az EU-nak 2010-re a világ legdinamikusabban fejlődő és legversenyképesebb térségévé kell válnia, vagyis megelőzve az USA-t is. Mégpedig az olyan tudásalapú gazdaság létrehozásával, amely egyszerre képes a fenntartható növekedésre, a teljes foglalkoztatottság elérésére és a társadalmi kohézió erősítésére. Nos, sokan – Franciaország, Belgium, Luxemburg – kételkednek abban, hogy a gyors gazdasági növekedés mellett megőrizhetők lesznek az európai szociális modell vívmányai. Ugyanakkor mindenki tudja: a Lisszabonban kitűzött célra szükség volt, hiszen Európa mindinkább lemarad az USA-val szemben, Amerikában az egy főre jutó össztermék 1991-ben 42 százalékkal volt magasabb az európai átlagnál, s tíz év alatt, 2001-re ez a különbség már 54 százalékra nőtt. És itt jönnek a képbe a tagjelöltek. Az optimisták azt mondják, a bővítéssel hatalmas piacok nyílnak meg, az Unió sokkal nagyobb és erősebb lesz, a pesszimisták viszonyt úgy vélik, a mennyiségi növekedés nem jelent minőségit is, az új tagok lassítják majd a fejlődés dinamikáját, felzárkóztatásuk költségei miatt még nagyobb lesz a szakadék Európa és Amerika vagy Japán teljesítménye között. Persze valójában senki sem tudja, milyen lesz Európa 2010-ben, ezek a viták csak akadémikusak, itt is a puding próbája dönti majd el a kérdést. Sok minden közbejöhet, amikor a lisszaboni stratégiát kidolgozták, nem láthatták előre 2001. szeptember 11-ét, még nem volt szó a világméretű terrorizmusellenes harcról, ennek gazdasági vonzatairól. Az biztos, hogy az EU bővítési folyamata már nem állítható le, s ezekre az évekre-évtizedekre úgy kell tekinteni, mint egy hatalmas összeurópai kísérletre, amilyenre még soha nem volt példa a történelemben.