Kis nemzetbiztonsági groteszk

Hosszú interjú jelent meg egy volt magyar titkosszolgával, aki négy éve elhagyta az országot, és most először beszélt több mint egy évtizedes tapasztalatairól, a magyarországi kémek életéről. Az Indexen közölt interjú összefoglalta az elmúlt évek ügyeit, és rámutatott, mennyire kockázatos, ha a kormányzati politika napi operatív döntéseket befolyásol bármely szakpolitikában, így a kémelhárításban is.  Ahogy az egykori ügynök beszámolt róla, a nyilvánosság számára ismert történetekből is levonhatóak tiszta következtetések. Hiszen ki ne emlékezne Kiss Szilárdra, aki kétszer megbukott a nemzetbiztonsági átvilágításon, de harmadszorra is kapott állami megbízást, majd a moszkvai magyar nagykövetség agrárattaséjaként dolgozott; a partnereként megismert hölgyről pedig az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságában elhangzott, hogy az orosz elhárítással, az FSZB-vel áll kapcsolatban. Ja, és Kiss Szilárd barátnője vezette Szijjártóék moszkvai vízumközpontját, ahol több százezer okmány folyt át ellenőrizetlen emberekhez, prostituáltaktól kezdve a maffiózókig. Végezetül ezt a központot részben a Quaestorba belebukott Tarsoly Csaba közreműködésével hozták létre.  Azért aggasztó az a fotó, amelyen a magyar külügyminisztert egy FSZB-gyanús hölggyel és egy bukott, „különösen nagy értékre elkövetett csalás és sikkasztás” miatt vádolt úrral mutatkozik a moszkvai vízumközpont megnyitóján. Mindeközben nyakig benne vagyunk az orosz dezinformációs háborúban, és erről a vezető NATO-országok szolgálatai (sok évtizedes hagyományt megtörve) már nyíltan beszélnek. Amikor a NATO ezres nagyságrendben küldi katonáit a keleti végekre; amikor kiderül, hogy Bőny mellett az orosz katonai szolgálat, a GRU és a helyi szélsőjobboldali magyar szervezet együtt gyakorlatozik. És egy olyan közegben, amikor az oroszveszély miatt a leghalványabb gyanú is elég ahhoz, hogy a partnerországok szolgálatai visszafogják kommunikációjukat a magyar szervekkel. Vagyis azt kockáztatja Magyarország, hogy kimarad a titkosszolgálati információk nemzetközi keringéséből.  Ha a politikai nyomás akkora, hogy Kiss Szilárd és Kovács Béla – korábbi európai parlamenti jobbikos képviselő – átcsúszhat a magyar rostán, akkor azért van miért aggódni. Vajon ezek az emberek miért vannak a mai napig szabadlábon? A hivatalos eljárás ellenük nem éppen eredményre törően alig csordogál. Hogy egy magyar EP-képviselő a brüsszeli közös intézményben dolgozhatott az orosznak? Hogy az egyértelmű figyelmeztetések ellenére a legmagasabb kormányzati körök támogatásával egy két lábon járó nemzetbiztonsági kockázat megy ki követségi alkalmazottnak? Éppen Moszkvába? Hogy a magyar letelepedési kötvényprogramban az eleve aggasztó pénzügyi séma mellett 30 napja van a szolgálatoknak arra, hogy átvilágítsák a fél világ maffiózóit, akik boldogan adják be a letelepedési kérvényt, mert tudják, hogy ennyi idő alatt semmit sem lehet kideríteni róluk? Hogy a legkeresettebb nemzetközi pénzmosók egyike a magyar miniszterelnökkel szemben házat vásárol? Hosszan folytatható a sor.  Egy pillanatra dőljünk hátra és gondolkodjunk. A nemzetbiztonsági kockázattal az a baj, hogy a nemzet kockázata. Nem a politikai elit biztonságáé, hanem a nemzeté, mindenkié. Aggasztó lenne, ha nem ezt tekintenék prioritásnak. Még aggasztóbb, hogy a feltűnő esetek után sem kerülnek legalább néhányan a darálóba. Miért?