Kinek segítenek, kit védenek?

Mert elveszítettek valamit. Kapcsolatukat a valós világgal. Ahol egy-egy megnyilvánulás nem alapvetően presztízskérdés, ahol még mindig az egyszerű paraszti józan ész alapján működnek a dolgok. Leírtuk százszor: a rendőrnek is joga van tévedni. A megoldandó helyzetek jelentős részében másodpercek vagy csak azok töredékei állnak a rendelkezésére, teljesen életszerű hát, hogy határesetben rosszul dönt.

Úgy, mint amikor az autópályán egy már régen nem körözött autót üldöztek a rendőrök és lövéseket adtak le a benne ülő egyetemistákra. Abszurd helyzet, hogy egy hat éve eladott autó a körözési listán marad, de ez még csak hiba. Abszurd helyzet, hogy a körözött autó a legális adásvételi szerződést követően a rendőrségi nyilvántartásban „nem ugrott ki”, de ez is csak hiba. Mint ahogyan az is hiba, hogy stresszhelyzetben a rendőr fegyvertelen diákokra lövöldöz. De amikor egy evidensen hibás rendőri intézkedés után a rendőrség és a belügy nem tud napirendre térni az eset fölött, nem képes egy bocsánatkérő levélre, akkor már azt kell mondanunk, pszichopatikus magatartást tanúsít egy intézmény. Persze, az intézményben is emberek dolgoznak, csak itt-ott elfelejtenek emberek lenni. S hogy tévedésüket takargassák – még egyszer a kérdés: minek? –, az intézkedést rögzítő videó eltűnik (ismerünk videófelvételt, amelyet a törvény értelmében egy hónapon belül meg kellett volna semmisíteni, ehelyett fél év múlva nyilvánosságra került), az abszurdum csúcsa pedig, hogy a fiatalembernek, aki úgy került az ügybe, mint Pilátus a krédóba, tíz hónapja nincs jogosítványa. Mert csak. Az emlékezetben pedig nem az ügy marad meg, hanem a csökönyösség. A belügyé, s a belügyéré.

Akárcsak Malina Hedvig esetében. Ha a nyomozó szerveknek bombabiztos bizonyítékuk lenne arról, hogy a – most már – vádlott hamisan vallott, Hedvig már a börtönbüntetését is letöltötte volna. Hét év alatt nem lett ilyen bizonyíték. A paraszti logikával még rendelkező megfigyelő esetleg azt képzeli el, hogy Hedvig megveretése ügyében nem sikerült bizonyítékokat összegyűjteni (kényelmetlen, de a bűncselekmények felénél ez van), ám az a csökönyösség, amivel 180 fokos fordulatot véve az ő bűnösségét igyekeztek a bűnüldözők bizonygatni (nem bizonyítani, bizonygatni) már elvette mindenki józan ítélőképességét, s ugyanott tartunk, mint a fentebb említett lövöldözési ügyben. Csak a lövöldözésnél az érintett nem egyedül volt, ott nehéz lett volna megfordítani az ügyet és az áldozatokat vegzálni. De mindkét ügyben ott van a hatalom csökönyössége, mintha azt sugallnák, hogy a bűnüldöző szervek „nem véthetnek hibát”.

Pedig véthetnek. Az a rendőrség, amely szent, tökéletes és sérthetetlen, nem rendőrség, hanem a hatalmon lévők erőszakszervezete. Ilyen rendőrséget, ügyészséget akarunk? Kétlem.

A „segíteni és védeni” szlogen nem a hatalmon lévők segítésére és védelmére vonatkozik, hanem a polgárokéra. Akik védelmében jó néven vennénk a szén-dioxid-kvóták és a Gorilla-ügy kivizsgálását. Csökönyösen. Következetesen. Olyan erőbedobással, amilyennel Hedvig ellen gyűjtögették a vádirathoz szükséges „bizonyítékokat”, s amilyennel a lövöldözési ügyben eltüntették azokat.