Kínai tőke – amikor a pénznek szaga van

Ahogy azt a történelemből tudjuk, a befektető, a hitelező, a pénz gazdája sosem független, nem is lehet az. Rettenetes naivitás lenne azt hinni, hogy a kínaiak ne tennének politikai kondíciókat a kihelyezett tőkéjük mellé. Ezzel az ügyes, szerencsés és nagy országok úgy kufárkodnak, hogy a portfoliójukban nemcsak kínai tőke, hanem sok egyéb forrás is szerepel, Londontól a Wall Streetig, Frankfurttól Tokióig. Azok az országok vannak gondban, amelyek félmaroknyi keleti autoriter államtól remélnek tőkét az országuk fellendítéséhez. Bár tipikusan nem is a tőke az egyetlen és alapvető probléma ezekben az országokban, sok más kihívás rontja a versenyképességet: az oktatás színvonalától a korrupción át az elvándorlásig. Ezeket egy csapásra egy pekingi tőkeinjekció nem oldja meg.

Minderről sok országban zajlik vita, nyilvános disputa. Varsóban csakúgy, mint a távoli Nairobiban, ahol az elnökválasztás előtt épp azzal vádolják a regnáló erőket, hogy túlságosan egyoldalúan adósították el Kenyát a kínaiaknak. Pénz nélkül persze nincs sem új út, sem ipar vagy szolgáltatás, ami munkahelyet biztosítana.

Komoly dilemma ez, ne irigyeljük emiatt a közép-európai kormányfőket. De ha bármelyikük egy percre is elhinné, hogy életképes alternatíva a világnak ennek a felén teljesen „átállni” a keleti forrásokra, az végzetes lenne. A kérdés az, hogy mennyire fér össze az euroatlanti közösség jövője és a velünk versenyző régiók felemelkedési szándéka.

A kiberháborúk idejét éljük. Már rég eljutottunk oda, hogy a nagyobb országok kitiltották a kínai telekommunikációs cégeket az elektronikus kémkedéstől való, nagyon is megalapozott félelem miatt, és nem adnak el bizonyos technológiákat az unión kívüli, kínai vagy orosz multiknak. Mert egyszerűen nem biztonságos, és nem lenne szerencsés mások kezébe tenni például a lakosság áramkapcsolóját.

Mire érdemes tehát meghívni a kínaiakat? Mely befektetés biztonságos, melyiknek lesz politikai kockázata? Közel-keleti menekültek fognak dolgozni az Európában felépített kínai gyárakban? Vagy európaiak a kínai fejlesztési központokban? Lehet békésen szaporítani a nagyhatalmak számát, vagy ez mindenképp konfliktushoz vezet? De jó is lenne, ha ezekről a kérdésekről érdemi közbeszéd, vita zajlana azokban az időkben, amikor a választott politikai vezetők a keleti pénzeknek hódolnak.