Kicsikből nagyok

Számunkra is rendkívül tanulságos elemzés jelent meg a 168 óra című hetilap legújabb számában. Két neves magyar szakember azokat a tényeket foglalta össze, amelyeknek döntő szerepük volt abban, hogy két, viszonylag kis állam, ĺrország és Finnország uniós tagsága sikertörténet. Az írek jóval az uniós átlag alatti gazdasági mutatókkal léptek be 1973-ban a közösségbe, s mára náluk a GDP/fő meghaladja az EU-átlagot. Finnországban az elmúlt század ötvenes éveiben a lakosság csaknem hetven százaléka élt mezőgazdaságból. Ma csupán öt százalékuk maradt ebben az ágazatban. Mindkét országban nemzeti közmegegyezéssel kezdték. Ennek köszönhetően a kormány, a munkaadók és a szakszervezetek közösen elszigetelték a baloldali populizmust. Egy ideig visszafogták a béreket, mert a jövedelmeket a beruházások és a termelékenység javára csoportosították. Az írek gyökeresen átalakították az iskolarendszerüket. A finnek a Szovjetunió összeomlása után sem vonultak ki a számukra mindmáig fontos orosz piacról, hanem rugalmasan alkalmazkodtak az ottani új igényekhez. Ha összevetjük az ír és a finn modellt a szlovákiai törekvésekkel, akkor megállapíthatjuk, hogy elvben jó utat választottunk, habár irdatlanul sok a tennivalónk az évek, évtizedek múlva várható eredmények érdekében. Azonnal át kell alakítani a háromoldalú érdekegyeztető mechanizmust. Mert a kormány és a szakszervezet egyaránt súlyos szereptévesztésben szenved. A Dzurinda-kabinet a szükséges hatástanulmányok s a szegény rétegek iránti minimális empátia nélkül hozta meg elvben jó, ám az elfuserált részletek miatt esetenként jogos felháborodást kiváltó döntéseit. Ugyanilyen felelősség terheli a szakszervezeti vezetőket is, akik nem a munkavállalók érdekképviseletének, hanem saját ugródeszkájuknak tekintik mostani tisztségüket. Ahogy elődeik közül egyesek Mečiar pártjába ejtőernyőztek, a mostaniak Robert Ficónál ácsingóznak képviselői vagy más politikusi posztra. Ezért kell más alapokra helyezni az érdekegyeztető tanácsot. S végre értelmes kompromisszumokat kötni. Legelőször az egyetemi tandíjak bevezetéséről. Mint mindennek, a kellő szaktudás megszerzésének is ára van, amelyet képtelenség csak közpénzből fizetni, hiszen ezzel tulajdonképpen a gazdagokat támogatnánk. Önrész is igényeltetik a korszerű felsőoktatás anyagi hátterének megteremtéséhez. Ugyanakkor az állam egyetlen tehetséges, de szegény családból származó fiatalról sem mondhat le. Ezért elengedhetetlen, hogy a tandíj bevezetésével egy időben működjék a szociális ösztöndíjak és az alapítványi támogatások rendszere, mert a hosszú lejáratú hitel sem csodafegyver. ĺrországban a nyolcvanas évek közepén jelent meg az új oktatási minta alapján képzett, világviszonylatban is versenyképes nemzedék. Ha nem tétlenkedünk, akkor egy évtized múltán nálunk is egyre dominánsabb szerephez juthat az a fiatal generáció, amely kellő tudással s a múltból örökölt beidegződések és álhumanizmus nélkül veheti át az ország irányítását.