Kibocsátási verseny

Hogy érezzük a sors fintorát, az ENSZ klímaügyi testülete, az IPCC következő őszi találkozóját a dubaji olajcég igazgatója, Sultan Al Jaber vezeti. Ez a 28. alkalom, hogy észak és dél vitatkozik azon, ki kezdte a kibocsátást, ki kinek fi zesse az erőfeszítéseit – és miért nem.

Az EU messze elmarad kibocsátásban az USA és Kína mögött, viszont előreszalad a zöld kísérletekkel. Persze hiába, ha a két nagy kibocsátó nem mozdul meg érdemben. A Biden-adminisztráció sokat tett klímaügyben a trumpi ellenérvekhez képest, viszont Kínában csak épülnek a szénerőművek, ahogy a gáz és olaj iránti lelkesedés bár a befektetői szinten valamelyest csökken, de felhasználásuk messze meghaladja azt a méretet, amellyel még 1,5 fok körül tartható lenne a globális felmelegedés átlaga.

Eközben az Antarktisz legmelegebb telét – igen, most a déli féltekén épp tél van – látjuk, amely ahhoz is gyenge, hogy visszafagyassza a megszokott mennyiségű úszó jégtömböt. Konkrétan egymillió négyzetkilométernyi jég keletkezésére várunk hiába, amely a ciklikusságból várható lett volna, de idén minden történelmi kilengést meghaladva, súlyosan elmarad.

A sarki úszó jégtömbök védik egyrészt az antarktiszi szárazföldi jeget, másrészt hűtik az óceáni áramlatokat. Ez utóbbiak leállásáról tud a világtörténelem precedenst mondani, csakhogy akkor még emberi civilizáció nem volt a bolygó felszínén. A kérdés tehát az, hogy egyes áramlatok lelassulása milyen más ökológiai rendszereket borít fel, mert az biztos, hogy ezek az események mindig dominóban jönnek.

A Földközi-tenger körüli tüzek, hogy nyaralókat menekíteni kell görög szigetekről, hogy Dél-Olaszországban 50 fok fölé megy a hőmérséklet és hogy egyes spanyol területeken krónikus vízhiány van, ezek immár nem sporadikus katasztrófa-képkockák egy-egy híradóból, hanem a valóságunk szerves és összefüggő részei. A térség még gyorsabban melegszik – egyes mérések szerint 20%-kal gyorsabban –, mint a globális átlag!

Az extrém időjárási jelenségek tehát már nem meglepők, ezekre számíthatunk nyugodtan. A valódi meglepetés az, hogy a politika számos országban még alig tűzi napirendre a súlyosságához képest a kérdést. Csak tavaly 60 ezren haltak meg igazolható módon a hőhullámok miatt. Magyarországon van érdemi közpolitikai klímadiskurzus? (Környezetvédelmi minisztérium sincs, nemhogy klíma...) Az elkövetkező szlovák parlamenti választásban ez meghatározó téma? Azokon a szigeteken, ahol már süllyednek, nyilván az; Brüsszelben is zajlik a politikai pozicionálás.

Azok az országok, amelyek nem alakítják ki stratégiájukat idejében, egyrészt saját polgáraik érdekeit csorbítják súlyosan, másrészt le is maradnak arról a lehetőségről, hogy érdemben alakítsák a klímapolitikát. Úgy is mondhatjuk, hogy a 21. századi államnőkhöz és államférfi akhoz bizonyosan méltatlan, ha nem a legfontosabb ügynek tekintik a klímaváltozást és társadalmi hatásait – hiszen a migrációtól az akkumulátorügyekig minden aktuálpolitikai polarizáció ebből következik. Mondjuk, hogy a szavazókon múlik...?