Ki tud jobban aggódni a gázművekért?

Február 28. a gázművekre kiírt pályázat kiértékelésének határideje – közölte a héten az ezért fizetett tanácsadó cég. A politikusok tehát még négy hétig játszhatják kisded játékaikat.

Az elmúlt napokban igyekeztek is bevetni apait-anyait. Peter Magvaši felettébb elégedetten sütkérezett a hirtelen jött népszerűségben, a szociális témák hároméves kényszere után végre újra a nagyiparon tarthatja a kezét (száját). Fico precíz médiaterv alapján dolgozott, ettől akkor sem tért el, ha naponta tízszer is meghazudtolták. Csak azt nem látni, hogy ha eléri az áhított kormányfői széket, miként manőverezi ki magát az egyre inkább elfoglalt kismečiari pozícióból. Bedobta a követ a tóba az államfő is. Javaslatáról, miszerint a gaz nyugati karvalytőkének minimálárat kellene szabni, azóta is vidám vita folyik.

Közben pedig szépen lezárul egy másik nagy buli, az áramszolgáltatók eladása. A három évvel ezelőtti baloldali vétó miatt itt is csak 49 százalékot lehet eladni, de mint minden ún. stratégiai cég esetében, ezúttal is mellékelik a menedzseri jogokat. Vagyis jobban tették volna, ha a helyzetet őszintén vállalva eladják az egész céget, a bevételt pedig valamilyen jó célra fordítják – mondjuk olyan, a valóságban is elérhető támogatási programra, amely a nagyvállalatok mellé életképes közép és kivállalkozói szektort teremtene. Mert enélkül nincs esélyünk az export szerkezetének megváltoztatására sem. Pedig a jegybank a héten tette közzé, hogy a hazai cégek tavaly is csak a félkész termékek és a nyersanyagok kivitelében jeleskedtek (magyarul ezt hívják banánköztársaságnak).

Az „ĺgy aggódunk mi a gázművek sorsáért”című szomorújáték mellett azért más említésre méltó események is történtek. Az EU bejelentette, csatlakozás esetén a mezőgazdasági támogatásnak csak a negyedét adja majd az új országokban gazdálkodóknak. A felháborodás azonnal magasra csapott. Ehhez nyilván sokan hozzászólnak az elkövetkező napokban, annak ellenére, hogy az ország rohamléptekkel közeledik a szeptemberi választásokhoz, amelyek esetleg újra nagyon messzire vethetik a remélt biztonságos kikötőtől. A felháborodó mezőgazdászoknak pedig valaki elmagyarázhatná, hogy az unióban nem a hazai dotációs szabályok érvényesek. Ott csak az életképesek kapnak támogatást – sok cégnek a mai gazdálkodási mód mellett erre nincs semmiféle esélye.

A gazdasági minisztérium közölte, a vasműügylettel kapcsolatban a Transpetrolnál nem találtak hibát. Ezzel tisztázták a cég vezetőségét, de nem válaszolták meg, hogy akkor kinek a számláját terheli az ügy. Az pedig már kezd veszélyes mértéket ölteni: a cégbe bejutott egyik cápa-brókercég már kilátásba helyezte kedvenc kényszerítő eszközének alkamazását. Ezzel már jónéhány nagyforgalmú hazai cég menedzsmentjét, sőt a kormányt is megszorongatták. Most azonban a sor végén a U.S.Steel áll, ennek falhoz állítása hozhat néhány száz millió koronás hasznot, az ország azonban példátlan gazdaságpolitikai botránnyal szembesülne.

A kormánykoalíció tovább folytatja a megbízási időszak végére időzített okoskodási hullámot: ezen a héten az SDKÚ tette közzé, miként harcolt volna a látszat-munkanélküliség ellen, ha a tárca nem az SDĽ-kezében lenne. Pedig az sokkal érdekesebb volna, ha esetleg arról beszélnének, miként harcolhattak volna a visszásságokkal a gondjaikra bízott tárcáknál. De azért a búcsúzásnak szánt intézkedéseknek örülnünk kellene: szerdán például sokszori nekifutásra a kormány úgy döntött, hogy ősztől minden gyermek után alanyi jogon jár majd a családi pótlék. Ezzel ugyan a következő kormánynak csináltak cechet, de ezt majd elintézik egymás között.

Újra fellángolt a vita a megyei önkormányzatok finanszírozásáról. Képviselők ugyan már vannak, de pozíciójuk egyelőre a korábbi kerületi hivatalokéval azonos: a pénzt az állami költségvetéstől kapják. A jelenlegi politikai koncepció szerint leghamarabb 2004-ben történne meg, hogy az adók újraelosztása révén saját költségvetéshez jutnának, de az új struktúrák keményen harcolnak, hogy ezt legalább egy évvel előbbre hozzák.