Ki akar még Charlie lenni?

A Charlie Hebdo furcsa módon emlékezett meg a terrortámadásról. Miért nem Mohamed vagy Allah volt a címlapon? A kérdésre a válasz egy tavaly nyári nyilatkozat. Akkor, pár hónappal a támadás után mégis meggondolták magukat, mondván: már nem vélik úgy, hogy mindenki azt rajzol, amit akar. Vagyis a januári menetelések és bátor nyilatkozatok ellenére a terroristák mégis elérték céljukat: nincs több Mohamed-kifigurázás a lapban. Ha pedig muszlim prófétát nem mernek rajzolni, akkor rajzolnak keresztény Istent. Ezek úgysem lőnek le minket, őket szabadon lehet rugdosni – gondolhatták, még ha semmi összefüggés nincs az évforduló és a karikatúra között. Azokban a balos ateista körökben, amelyekben a lap fogy, a menekültválság miatt most úgysem trendi a muszlimokon élcelődni, a keresztényekbe való céltalan rugdosásra viszont mindig kapható a vevőközönség, így megszületett a címlap. Mindez nem lenne több egy bosszantó párizsi szösszenetnél, mivel a szólásszabadságba belefér. Mindenki azon poénkodik, amin akar, és természetesen azon háborodik fel, amin akar. (Persze jó lenne, ha a Charlie-rajongók ebben következetesek lennének…)  Sokkal riasztóbb az a sztereotip üzenet, amelyet a mészárlás miatt világhírűvé vált lap karikatúrája, vezércikke, irányvonala hirdet. A címlapon az áll: A gyilkos még mindig fut. A szerkesztők szerint ugyanis Isten, a hit öl, ezért ők minden vallás ellen lázítanak. Nem, kedves kollégák: nem Isten öl, hanem az emberek. Akik közt vannak jók és rosszak.  Igaz emberek s bűnözők. A vallásosak és az ateisták között is, mindkettőből. Attól, amit a Charlie állít, csak egy lépés az a vélemény, mely szerint egy hívő potenciális bűnöző vagy terrorista. A francia lap által kreált tartalom így nem csupán kamaszos blaszfémia, hanem a társadalmi békére és a valós toleranciára nézve veszélyes zagyvaság.  A 20. század két legvéresebb, messze legtöbb emberáldozatot követelő diktatúrája (a kommunizmus és a nácizmus) istentagadó rendszer volt, amelybe hosszú távon nem fért bele a hit. Mégsem állítjuk azt, hogy az ateisták terroristák lennének, vagy a társadalom szabadságát fenyegető egyének.  Egy éve mindenki Charlie volt. A terrorizmust el kell ítélni, az áldozatokat meg kell siratni, s mindent megtenni, hogy ilyen támadásra ne kerülhessen sor. Ám jó lenne, ha a Charlie-féle tartalmakat előállítókat annak látnánk, amik, nem pedig a szólásszabadság harcosainak és a tolerancia bajnokainak.