Kezdődik a casting

Nem következett be óriási előretörés az EU-szkeptikus oldalon, a Zöldek és a liberálisok szedtek fel nem keveset a fősodorról leszakadó szavazókból, vagyis a többségét elveszítő konzervatív–baloldali (néppárti–szocialista) koalíciótól.

Az új kihívás máris látható az immár hármas erőtérben, hiszen mostantól ha bármit el akar érni vagy dönteni a három legnagyobb párt – a Néppárt, a Szocialisták és a Liberálisok – meg kell tudniuk egyezni. Ez nagyon bonyolulttá teszi a tárgyalásokat, és ennek első ékes példája az Európai Bizottság leendő elnökének személye körüli vita.

Elindult a matekozás, hogy mely jelölt kaphat 50 százalékot az új parlamentben. Érthető módon a Néppárt ragaszkodik ahhoz, hogy a legtöbb szavazatot szerző párt (tehát ők) jelölhessék az elnököt, aki Manfred Weber lenne. Csakhogy Weber nem éppen elfogadható a friss koalíciós partner, a Liberálisok számára; akik az egész csúcsjelölti rendszer létjogosultságát is kétségbe vonták végig a kampányuk alatt. A Néppárt egyébként az egyetlen, amely előválasztást tartott a párton belül, és azon elsöprő többséggel Weber győzött. Tehát demokratikus értelemben házon belül megfelelő támogatással rendelkezik. 

Ugyanakkor az is világos, hogy a két kisebb koalíciós partner együtt többet nyom a latban, mint a Néppárt egymaga. Vagyis a 150 szocialista és a 107 liberális képviselő együtt jócskán meghaladja a 179 néppárti képviselő számát. Így tehát muszáj lesz olyan jelöltet találni, aki mindhármuknak elfogadható kompromisszum.

Elsőnek adódik a francia Michel Barnier, az Európai Bizottság brexitfőtárgyalója, korábbi uniós biztos. Igazi vén róka, a hagyományos diplomácia szeniorja, az EU-kulisszák jó ismerője. De francia, és ez most Berlinben nehezen ellensúlyozható: vajon hajlandó lesz-e Németország ezt elfogadni, egész pontosan mit kér cserébe? Talán német vezetésű Európai Központi Bankot? Hosszú menet lesz ez a Néppárton belül is, nemhogy a koalíciós beszélgetéseken.

De további nevek is vannak a tarsolyban, akikről éppen azért nem hallottunk eddig sokat, mert olyan személyek, akik nem megosztó nyilatkozataikkal, hanem szakmai munkájukkal vívták ki előmenetelüket. Ilyen például a dán Margrethe Vestager, aki jelenleg az EU versenyjogi biztosa, a Google, Amazon, Facebook és más nagy cégek ellen vívott uniós csata zászlóhordozója. A dán liberális párt tagja, így az ALDE kompromisszumos jelöltje lehetne.

Az eredmények egyébként magukért beszélnek: a brit pártrendszer szétesett, a görög kormány belebukott az EP-választási eredményekbe, Salvini nagyot kaszált, míg Spanyolországban a baloldal tért vissza. A német EU-szkeptikus AfD országosan maradt a 10 százalékos határon, a holland szélsőséges Geert Wilders az EP-választás óriási vesztese. Minden ország kapott tehát egy friss térképet a hazai politikai preferenciákról, amellyel a valódi csatára készülhet: a hazai választásra, hiszen a mindenkori állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács az, amely a végső szót kimondja az uniós jogalkotásban.