Kétféle kék: Dzurinda Ukrajnában

Éppen a jelenlegi külügyminiszter kormányfősége idején épült fel az a szlovák nyelvű iskola Ungváron, melynek új és nagyobb épületének szemrevételezése Dzurinda egyik programpontja volt a múlt héten. Az iskola az Ukrajnában élő és dolgozó szlovákiai állampolgárok mellett a mintegy 6000 főre becsült kárpátaljai szlovák kisebbség számára is fontos intézmény. Az iskolalátogatás és a helyi kisebbségi vezetőkkel való konzultáció főként szimbolikus feladatai mellett azonban a külügyminiszter Kárpátalja kormányzójával, Olekszandr Ledidával is találkozott, akivel egyebek közt a két ország közti vízummentesség elérésének módjáról és a határmenti együttműködés kiterjesztéséről tárgyalt. Bár e két téma egyaránt feltűnik a szlovák külügyminisztérium és a Kárpáton túli területi kormányzat által a találkozókról kiadott sajtóközleményben, nincs ilyen egyezés egy harmadik kulcskérdés szempontjából. A szlovák fél szerint Dzurinda látogatásának egyik célja Ukrajna modernizációs és integrációs törekvéseinek támogatása volt, melyek abba a „biztonságos és prosperáló térbe” vezetnék az országot, ahol Szlovákia már jelenleg is van. Természetesen ez a tér egyértelműen az EU-t jelenti, az azonban, hogy a külügyminisztérium ennyire óvatosan, a tárgyat kerülve fogalmazott ezzel a témával kapcsolatban arra utal, hogy az ukrán szándékok korántsem olyan egyértelműek. Ezt igazolja az is, hogy Ledida hivatalának nyilatkozata nem utal rá, hogy ez a kérdés teret kapott volna a találkozón.

A narancsos forradalomból legalábbis részben kiábránduló Ukrajna 2010-ben a „kékeknek”, azaz Viktor Janukovics jelenlegi elnök koalíciójának szavazott bizalmat. Az év eleji választások megerősítették, hogy az ország politikai értelemben kettészakadt: míg Nyugat-Ukrajna Julia Timosenko miniszterelnök koalícióját támogatta, keleten Janukovics diadalmaskodott, a százalékok pedig ez utóbbi tábor szoros győzelmét eredményezték. A szembenállás azonban nem pusztán regionális, sokkal inkább kulturális jellegű, a jelentős részben orosz anyanyelvű vezetéssel és aktivistákkal rendelkező kékek ugyanis kifejezetten csak azokon a területeken voltak erősek, ahol számottevő orosz kisebbség él és szorosabbak a kapcsolatok Oroszországgal, aránylag éles ellentétben az ukrán nacionalizmusra jobban hajló nyugati országrészekkel. Janukovics elnök azonban éppen a napokban tiltakozott hevesen a fenti összefüggésekből adódó oroszbarát–nyugatbarát ellentét címkézése ellen: az ország függetlenségének 19. évfordulóján 2000 ember előtt úgy fogalmazott, hogy az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok rendezése nem hátráltatja, sőt erősíti Ukrajna európai integrációjának folyamatát. Szavait nyugaton sokan tartják üresnek, rámutatva, hogy a konkrétumok (mint a kulcsfontosságú szevasztopoli tengerészeti bázis orosz bérletének további 25 évvel való meghosszabbítása, a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok megerősítése és az ezek mögött álló különféle gázügyletek) arra utalnak, Janukovics nem egy Oroszországtól függetlenedő, sokkal inkább egy annak szorosabb érdekszférájába tartó Ukrajnát vizionál.

Olekszandr Ledida kormányzót a jogrend értelmében maga Janukovics elnök nevezte ki Kárpátalja élére. Ledida ugyan helyi, ungvári születésű, pozícióját azonban nem ottani tevékenységének, hanem a pártépítésben betöltött szerepének köszönheti, hasonlóan a kékek által kinevezett kormányzók többségéhez. A szintén „kékek” által irányított, ám ideológiailag nagyon más kormányzat képviseletében Dzurinda tehát pontosan tudta, kivel tárgyal ukrán részről, és hogy legjobb esetben is a Janukovicsnál is látható, Oroszország felé kilengő hintapolitikával szembesül. Ennek fényében még akkor is bátor próbálkozásnak hat az európai integráció kérdésének felvetése, ha az az ukrán oldalon láthatóan nem váltott ki hivatalos reakciót. Ukrajna egésze a jelenlegi körülmények között aligha integrálható az EU-ba, a gazdasági kapcsolatok szorosabbra fonása, különösen a vízumkényszer megszüntetése azonban tehet azért, hogy a nyugat-ukrajnai térség ne kerüljön gazdasági és ezáltal döntő politikai hátrányba az Oroszország felé forduló kelethez képest. Szlovákia ugyan nem tud és nem is akarhat Oroszországgal versengeni; ez azonban nem jelenti azt, hogy nem teheti meg, ami tőle telik saját érdekeinek képviseletében az Ukrajna jövőéjért folyó kulturális vitában.

Ravasz Ábel; szerző a Publicus Slovensko vezető elemzője